2014. 02. 01.
Egy fénykép hátlapjára
2004-ben, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény megnyitásakor egy rövid ideig rendhagyó történelemórákat tartottam a kiállítást megtekintő diákoknak. Az oktatási iroda felkérésére megfogalmaztam a tanítással kapcsolatos elképzeléseimet, tapasztalataimat. Ha jól tudom, az alábbi szöveg végül nem jelent meg sehol. Ezzel indítom ezt a blogot.
"Görbülten megyek, bizonytalanúl.
A másik kéz mindössze három éves.
Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.
Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást."
Pilinszky János
az Auschwitzban készült fényképről
A másik kéz mindössze három éves.
Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.
Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást."
Pilinszky János
az Auschwitzban készült fényképről
A képet - amelyen egy hajlott hátú öregasszony tart valahová, egy kislány kezét fogva, az ő kezét is fogja egy gyermek, és egy nagyobbacska kullog mögöttük - ismertem. Ismertem a képet, és nem tudtam, hogy a krematórium felé mennek. Ismertem, és nem tudtam, hogy az Auschwitz albumból származik.
Mikor először néztem végig a Holokauszt Dokumentációs Központ állandó kiállítását, csak ez zakatolt a fejemben: "Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást." Úgy érzetem, ezt kell elmondanom a kiállítást megtekintő gyerekeknek is, a kisebb-nagyobb diákoknak, hogy bennük is ez a két mondat zakatoljon.
Még egyetlen csoportnak sem mondtam el.
A kiállításra érkező diákok keveset tudnak a holokausztról. Oly keveset, hogy volt, aki nem átallott hangos zsidózás közepette átlépni a dokumentációs központ kapuján. Kit nevezünk zsidónak? - kérdezem meg minden alkalommal. Tétova válaszok. Mit jelent a szó, holokauszt? Kik voltak a holokauszt áldozatai? Hogyan lehetséges ennyi embert összeterelni, elszállítani? Mi előzte meg a koncentrációs táborok borzalmát? Mi az a gázkamra? Mi a krematórium?
A kezdetektől fogva úgy gondolom, az én feladatom az, hogy feltegyem azokat a kérdéseket, amelyekre éppen azért nehéz válaszolni, mert sokan azt hiszik, tudják a választ, s csak most szembesülnek azzal, milyen kevés is egy-egy adatfoszlány a holokauszt teljes megértéséhez – ha egyáltalán lehetséges megérteni azt, ami a második világháborúban a zsidókkal, a cigányokkal, a homoszexuálisokkal, a fogyatékkal élőkkel történt. És ami, ne feledjük, a tétlen szemlélők, a besúgók, a feljelentők története is, a gyilkosoké, és azoké is, akik akár saját életük kockáztatásával életeket mentettek.
El lehet mesélni ezeket a történeteket? Nem, egy ilyen találkozás alakalmával nem lehet. Lehetetlen mesélni az antiszemitizmus több évszázados történetéről, lehetetlen mesélni a világháborúról, talán még Magyarország háborús szerepvállalásáról is. Akkor mi hangzik el ezeken a rendhagyó történelemórákon?
Én azt az utat választottam, hogy a fogalmak, idegen szavak tisztázásával kezdem, melynek során mégis csak egy történet kerekedik ki: egy történet a gettóktól a gázkamrákig, egy történet általánosságban, amit végül felolvasással, visszaemlékezések szövegeivel teszek személyessé. Nem irodalmi szövegekkel, hanem naplórészletekkel, levelekkel, mikor mit érzek a csoport lelkiállapotához illőnek. A kiállítás előtt elmondom, ki volt Jákob Lili, hogyan találta meg az Auschwitz albumot, miért páratlan ez a fényképgyűjtemény. A kiállítás megtekintése során nem beszélek, csak ha kérdeznek. Semmivel sem akarom megkönnyíteni, racionalizálni a nézők számára a látottakat.
Hogy pontosan hogyan is zajlik egy-egy beszélgetés, az természetesen az adott csoporttól is függ. Hogy mennyire érzékenyek, hogy mennyire tájékozottak a diákok, hogy mennyire készítette fel őket a tanár, és hányan vannak, milyen idősek… szóval mindig más.
Mikor a felolvasás utáni néma csendben a szemekbe nézek, látni szoktam, hogy megéreztek-megértettek valamit abból az összekapaszkodásból, ahogyan a néni és a gyerekek, az áldozatok fogják egymást, erősen fogják egymást.
Kulcsszavak:
holokauszt, Pilinszky János, Auschwitz album, Jákob Lili, Holokauszt Dokumentációs Központ