"Egyetlen kérésem van mindenkihez. Tegye fel a kérdést magának, hogy hol voltak, mit csináltak, hogyan reagáltak a saját ük/déd/nagyszülei 1938-1944-ben" – írta nemrégiben Babarczy Eszter. Megdöbbent, hogy hányan akarják félreérteni, hogy a hárításnak hányféle formája a válasz. Pedig akad még kérdés.



  "Fekete-fehér volt a kisfilm, és ellentétben az előző lelkes hanggal, ez alá komoran és tárgyilagosan beszéltek, szárazon, pontos ízléssel, érezték, nem kell már különösebben alápakolni, jöjjenek a szikár tények, majd a képek megteszik a magukét. Elintéznek mindent, amit kell.
Engem, például.
A szavakból alig emlékszem valamire.
A képekre annál inkább.
Százezer üres bőrönd valami drótketrecben, hajkazlak, egymillió üres szemüvegketret, mintha a ketrec drótjából hajtogatták volna azokat is, vagy épp fordítva, szemüvegdrótból, azaz a drótkeretes szemüvegekből csinálták volna a ketrecet a drótszemüvegeknek, összegyűjtötték a szemüvegeket, aprólékos munkával kitördelték belőlük az üvegeket, aztán széthajtogatták a használt drótokat, kiegyengették, angyali türelemmel, hogy ne vesszen kárba semmi, hosszú házak valahol, egy kémény füstöl, a hazugságig sovány férfiak és nők fényképei, végül pedig bulldózerek.
Bulldózerekkel toltak ruhátlan embereket egy gödörbe.
Vagyis hullákat, na.
Meztelen hullák hullámoztak, hullatenger, mintha kinyitnának egy szekrényt, és kidőlnének belőle a bábok. Először láttam halottat. Mégse gondoltam, hogy akár alhatnának is. Nem gondoltam a szokásosat.  Nézd, mondjuk, milyen szép nyugodt a nagyi arca, egészen, mintha aludna. És szipogni közben. Nem. Ezek nem látszottak nyugodtnak. Nem látszottak nagyiknak. Nem látszottak valakiknek. Túl sok volt belőlük ahhoz, hogy valakik lehessenek. A valakik inkább a gödör szélén álltak, elegáns ruhában, nyilván egyenruhában, én mégis úgy emlékszem, könnyű, nyári öltönyben szalmakalappal, és mutogattak, befelé a gödörbe, valami bottal. Nyaralóbot, bambuszból, és nem valami demonstrációs pálca.
Nem értettem, mit mond a hang, nem emlékszem a szavaira, pedig egytől-egyig ismertem őket, egyetlen szóra sem emlékszem. Illetve egy szóra igen, de az ismeretlen volt. Csak az egyetlen ismeretlenre. Biztos azért, mert a hullákat nevezték meg vele. Vagy, mert addig még sosem hallottam életemben. Az újra pedig, mint az köztudomású, fogékony a gyermek. Úgy mondta a hang, mintha a szóval nem csak a hullákat, hanem velük együtt, ugyanazzal a szóval, mindjárt az okot is megnevezné, az okot erre az eljárásra.
Azt mondta rájuk, hogy zsidók.
Ennyit legalább megértettem.
Zsidók, ez azt jelenti, hogy ezt kellett velük csinálni.
Most legalább kiderült."

Ezt írta a Németh Gábor, nem én írtam ezt, és most mégis, az én gépemen az üzenet, "ilyen hosszú mondatot nehéz elemezni, ez talán nem is egy mondat". És a gépemen a szó, zsidó. És a szóvicc, vagy mi ez, a hullák hullámoznak. Mikor olvastam, nem fájt, most hogy leírtam, jaj.

Ülök a Bálint házban, Bálint Zsidó Közösségi Ház, mesélek a holokausztoktatásról, és felszólal valaki, hogy az nem jó, ha a zsidóságról csak a holokauszt kapcsán hall a gyerek. Mire mondja ezt. Hát hogy szerintem erről minél hamarabb beszélni kell. Idézem magam, ha Németh Gábor begépelné magának, látná a gépén, hogy ez talán nem is egy mondat. Tehát a pedagógiai szemszög:

"A 2000/2001-es tanév egyik kiemelkedő jelentőségű eseménye a Holokauszt Emléknap beiktatása volt a középiskolai emléknapok sorába. Az emléknap bevezetése elvileg nagy lépés a holokausztoktatás terén. De mit jelent a gyakorlatban? (És létezik-e egyáltalán Magyarországon holokausztoktatás?) Hogy a holokauszt emléknapja Magyarországon április 16., lassan megszokják a diákok, hiszen idén negyedik alkalommal kerül sor az emléknap megtartására. De mit tud a diák a holokausztról? Lehet-e kötelező ünnepnapon, fehér ingben, tornateremben állva megtudni bármi lényegit a holokausztról? Lehet-e egyáltalán nagy tömegben megemlékezni a holokausztról? És ha ez az út nem járható, hogyan lehet méltóképpen megemlékezni erről a napról az iskolában?
A kérdés megválaszolására többen tettek már kísérletet. Én magam is olvastam pályázatokat, amelyek az emléknap emléknapoktól, ünnepélyektől eltérő megtartását tűzték ki céljukul, de ezek között olyan elborzasztó "kézműves foglalkozással" is találkoztam például, melynek során mindenki sárga csillagot készít…
A saját válaszom jellemzően magyartanári válasz, amely a szavak és az irodalom erejében hisz, egy meghitt beszélgetésben, amelyet egy könyvről, egy könyv kapcsán folytat le az osztály és a tanár."

Elmondom ugyanezt, kicsit közvetlenebbül, ez egy beszélgetés, a Tóraadás éjszakáján vagyok óraadó. (Hm. Tudom.) A hallgatóim, mi tagadás, zsidók, ez most egészen biztos, mert ha igaz, hogy zsidó az, aki annak tartja magát, akkor ők zsidók, azért vannak itt. Éjjel egy óra van, jól érzem magam, figyelnek és reagálnak, jobbak, mint a tanárok.

Elhangzott a tévében, hogy a zsidó, az egy másmilyen szó, másmilyen, mit mondjuk hogy zokni vagy szökőkút. Érzem, hogy annyira másmilyen, hogy inamba a száll a bátorság, alig mertem leírni, hogy a hallgatóim zsidók.

Pedig a gyerekektől meg szoktam kérdezni, mondjátok csak, ki a zsidó? Vagy (névelő nélkül) ki zsidó? Kit nevezhetünk annak? És mindig hallgatnak. És akkor megkérdem, hogy hát a második világháborúban hogyan döntötték el? Akkor jönnek a bátortalan válaszok, hogy vallási meg faji alapon.
Ez az. Mikor hogy? Zsidótörvények, ez új. És mi az, hogy faji alap? Hát hogy vannak zsidók, meg négerek, meg cigányok… Hogy ismerhető fel? Hát a szakáll… És a nők? És a gyerekek? Akinek nincs szakálla? Na igen. És mi az, hogy faj? Csönd. Ha valóban faji különbségek lennének, a különböző fajok tagjai nem tudnának egymással szaporodni, mert oly mértékben eltérne a génállományuk. Néma csend.

A saját érvrendszerem alapján felmerül bennem a kérdés:  akkor akik most itt vannak, azok milyen alapon vallják magukat zsidónak? Ha nem vallásosak? A múlt, a család múltja miatt?

Sokáig, ha megkérdeztek, miért foglalkozom ezzel (szúrósabban: épp ezzel) a témával, azt feleltem, megértve a kérdés lényegét (miszerint: zsidó vagy?), hogy nem is tudom, nem vagyok családilag érintett, csak olyan nagyon fontosnak tartom. És ezzel válaszoltam a kimondatlan kérdésre is, hogy nem, nem vagyok zsidó.
De mi az, hogy nem vagyok családilag érintett? Csak az érintett, akinek a szülei, nagyszülei, ő maga koncentrációs táborban szenvedett, halt meg, vagy itthon bujkált pincék mélyén, vagy barátoknál, hamis papírokkal?

Nézzük a tévét a férjemmel. A holokauszt szemei. Egyszer már láttam, akkor nem sírtam, zavartak a hatásvadász elemek, a piros viasz vérszerű csöpögése, az egészségtől kicsattanó gyerekarcok. Most nézem és egyáltalán nem akarok, de nyüszítve bőgök. Azt meséli egy bácsi, hogy mentek az utcán, "vitték őket", és az emberek arcán nem volt részvét, volt, aki röhögött. Azt mondja a férjem: a mi őseink röhögtek ott.
És megvilágosodtam. Most még mindenki érintett családilag. A nagyszüleim mind egy szálig fiatal felnőttek voltak akkor. Mit csináltak? Röhögtek? A nagyszülőkről minden családban keringnek történetek. Miért nem hallok történeteket bújtatásokról?

Ezt meg is kérdezem anyámtól. Meglep, hogy ötven évesen gyermeki nézőpontból válaszol. Hogy de, a szülei bujtattak zsidókat, emlékszik. Anya, hogy emlékezhetnél? Hát a Veráék egy éjjel kopogtattak, a Zsuzsi meg mindentől félt, még Amerikában is… De Anya, te 1954-ben születtél… Ja, tényleg. Hát lehet, hogy akkor ez ötvenhat volt. De tényleg zsidók voltak, azért is mentek el, tudod, a Péter meg a Zsuzsi Amerikába, a londoni Zsuzsi néniék meg Londonba. Tudom.

Azt viszont csak valahol mélyen tudom, hogy mintha történt volna valami más is. Családilag. Kutatni kezdek, meg is találom. Sárga papíron, író-gépelt szöveg, olvasom.
 
Az aláírások valódiságát pedig igazolja egy rendőralhadnagy, akinek, ugyanúgy, mint a többieknek, nem tudom elolvasni a nevét.

Az egész papírt látni kell, a lehetetlen helyesírásával, a tintás és cikornyás aláírásokkal, a pecséttel, a hatvanéves hajtogatás nyomaival.

Göbl Lászlóné született Radics Erzsébet a dédanyám testvére. A nagyanyám nagynénje.

És akkor most jobb? Jobb nekem, úgy családilag? Talán annál jobb, mint ha az derült volna ki, hogy "az átkos nyilas uralom idején" akárki a felmenőim közül nyilas volt. Annál jobb. De amúgy?

Azt mondta nekem egy barátnőm, aki félzsidónak vallja magát, hogy vannak ismerősei, akik még mindig úgy ítélnek meg embereket, hogy vajon bújtatna vagy nem bújtatna? És engem páni félelem fogott el. Vajon bújtatnék vagy nem bújtatnék? Ezt semmilyen családi papiros ki nem deríti rólam, ezt csak a helyzet döntené el.

Szóval, visszatérve ahhoz az éjjeli beszélgetéshez, azt mondja a felszólaló, hogy a zsidókról ne csak a holokauszt kapcsán halljanak a gyerekek. És akkor eszembe jut egy másik célkitűzésem. Hogy a holokausztról pedig ne csak a zsidók jussanak a gyerekek eszébe. De valami miatt ezt nem mondom ki. Miért?

Azt mondta egy ismerősöm, hogy a zsidók úgymond kisajátították maguknak a holokausztot. Ő biztosan nem arra gondolt, hogy cigányokat, homoszexuálisokat, testi- és szellemi fogyatékkal élőket is módszeresen pusztítottak el a koncentrációs táborokban. Neki legalább fel mertem tenni a kérdést, és mertem zavarba hozni: Hát ha egyszer velük történt?!

Ugyanő ellátott egy jó tanáccsal is. Biztosan zsidónak fognak nézni, vigyázz. De az is lehet, hogy az jó lesz neked, nagyon összetartók.  Mondjuk meg is értem, nincs ezzel semmi baj, hogy felemelik a fajtájukbelit.
Vitatkoztam vele, de talán nem elég hevesen. Émelyegtem a butaságától.

Aztán mikor kiderült, hogy a holokauszt oktatásával foglalkozom, egyszer csak valóban megnyíltak előttem kapuk. Miért? Mert a téma fontosságát egyre többen belátják? De volt, ahová ismeretlenül hívtak, egy (magát) zsidó(nak valló) lány ajánlására. Miért? Ez volna az a bizonyos összetartás? Miért kell nekem ezen gondolkoznom?!

Egy másik ismerős pedig gratulál, hogy "bedolgoztam magam a témába". Ezen megsértődöm. Mint kiderül, éppen elismerésnek szánta. Mi ez, paranoia?

Egyébként hogy minek néznek… Voltam én már általános iskolában "a Molnár Móni cigányképű barátnője", aztán gimnáziumban néztek "egyiptomi szépségnek", és volt, hogy megkérdezték, tudok-e magyarul. Egyetemista voltam, mikor egy híresebb személyiségnek (de tulajdonképp mindegy is, hogy kinek) a lányát tanítottam, s ő azt mondta, rögtön látta rajtam, hogy én is. Én is mi? Zsidó vagyok. Egy pillanatra elképzeltem, mi lenne, ha nem mondanék ellent? Végül is egy olyan lánynak, aki azért nem eszik, mert a nagyapja a koncentrációs táborban éhezett, könnyebb lenne nem nemet mondani. Aztán azt feleletem, nem tudok róla, hogy lenne a családban... zsidó. Így, ilyen kis elhallgatással. Egyáltalán nem emlékszem, mit válaszolt.

Mellesleg volt bennem egy kis félsz. Mi lenne, ha tényleg az volnék? Látszik is rajtam, csak eddig mondjuk titkolták?

"A zokogásukra számítottam, a megtért bűnösök zokogására, arra, hogy a zokogásban megtisztulva és felszabadulva majd megosztják velem a zsidó szégyent, valahogy feloldják titkos, zsidó rettegésemet."

Lehetséges-e, hogy azért szégyelltem magam abban a fél másodpercnyi pillanatban, mert nem vagyok zsidó? Lehetséges-e, hogy utána a félsz szintén ezért maradt bennem?

" – Tudniillik – mondta aztán – Aurél bácsi abban a hitben él, hogy mi zsidók vagyunk.
Zsolti mosolygott ezen, Ákos, aki mindenre hevesebben reagált, összegörnyedt nevettében.
– Megőrülök, papa! És ki beszélte be neki ezt a hülyeséget?
– Ez nem hülyeség – mondta szigorú arccal az apja. – Ő meg én, vagyis az egész családunk zsidó származású."

Utazom a buszon, ölemben egy tankönyv, a legjobb ebben a témában, Utak a holokauszthoz, történetek a holokausztról. A könyvön táska, kezem a táskán. Egy néni ül mellém, előrehajol, minden határon átlépő indiszkrécióval a könyv felé, vagyis az ölem felé hajol. Elolvassa a címet, úgy marad. Zavarba jövök, nem a könyv címétől, az indiszkréciótól, hogy az ölemet bámulja rendületlenül. Mondom neki, hogy megtörjem ezt a kínos szituációt, tanítani megyek.
– Pont erről? – kérdezi.
– Igen – mondom neki, és próbálom ezt a nem létező semleges hangomon.
– Annyi hazugság veszi körül – feleli erre, és nem tudom, hogy mondja, pró vagy kontra.
– Igen – mondom, és várom, hogyan folytatja.
Persze "kontra" mondta, és zsonglőrködni kezd a számokkal. Hogy nem is annyian. Csak háromszázezer magyar zsidó halt meg. És egy megdönthetetlen érvvel zárja: – Ezt nekem a zsidó barátaim mondták. Aztán a következő megállónál leszállt. Ezt lehet ma egy buszon. Mi mehet otthon, a családi fészkekben, négy fal között?

Megyek, tanítom a holokausztot. Talán majd ezt az incidenst is elmesélem, ha olyan lesz a csoport. Megyek az Üllői úton, második alkalom, kicsit még izgulok.  Még nem tudom, direkt felhívjam-e a gyerekek figyelmét a harmincas évek dokumentumfilmjeiből összevágott filmben látható gyári képsorokra, amikben szemüvegkeretek és cipők készülnek futószalagon, és a kiállítás végén látható szemüveg- és cipőhalmokra, amik mind egy-egy halott embert jelképeznek, vagy hagyjam, hogy észrevegyék maguktól. Mindjárt itt a Páva utca, figyelem a lépteimet.

"Közben a lépteinket úgy irányította, hogy a nagy előszobai tükör elé kerüljünk. Ott megálltunk. Néztem őt, amint a tükörben egymás mellett, talpig tükröződünk. Nem kellett hozzá sok erőszak, úgy fordította el a tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelről, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia.
       Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyűlölheted, nyugodtan.
       Azóta nézem, ki vagyok én. Azóta gondolkodom, hogy mit állíthatok másokról és önmagunkról. Ha tükörbe nézek, akkor nem önmagamat látom azóta, hanem aki valakit néz a tükörben."

Idézetek:
Németh Gábor: Zsidó vagy?
Örkény István: Ákos és Zsolt
Nádas Péter: Évkönyv

Eredeti megjelenés (Németh Gábornak ajánlva):
Taní-tani, Alternatív iskolai folyóirat, 2004/05-ös tanév, 1-2. szám, 134–139.
Sós kávé, Elmeséletlen női történetek, szerk.: Pécsi Katalin, Novella Kiadó, 2007., 170–177.