2014. 02. 18.
Csontjaim őrzi a táj
Most, hogy február 15-ére virradóan elhunyt Gyarmati Fanni, Radnóti Miklós özvegye, többet gondolunk kettejükre, s kettejükön keresztül is Radnótira. Így jutott eszembe nekem is egy tanári naplóm, amely Radnóti Mint a bika című verséhez és egy Picasso-litográfiához kapcsolódik. A pályakezdő tanár lelkesedsét nem szerekesztettem ki a szövegből, csak az elejéről hagytam el néhány bekezdést.
Hajas Zsuzsa kilencedikeseknek szóló nyelvtankönyvében van egy hallatlanul fontos fejezet: a Mindennapi és művészi kommunikáció kapcsolatáról.1 A szokásos kommunikációs modellel elvileg találkoznak a diákok általános iskolás tanulmányaik során is (adó, vevő, csatorna stb. – más kérdés, hogy tapasztalataim szerint mindebből egy kukkot nem értenek ötödikben), és ismét előkerül kilencedikben, amikor egyrészt alkalmasabbak az elvont gondolkodásra, másrészt megadják magukat: igen, ez tényleg a nyelvről szól, tehát nyelvtan. De ez a művészi kommunikáció, ez gyanús. Tényleg nyelvtan volna?
A kérdés jogos, a válasz pedig egyértelmű: persze hogy nem nyelvtan! Jóval több, jóval fontosabb annál. Valami, ami létfontosságú. Valami, ami talán nem kézzelfogható, ami nehezen magyarázható, ami talán nem is tanítható. Hát mit is akarok tőlük egyáltalán?
(...)
A "valami", amit íratok, egy olyan feladat, ami évek óta foglalkoztat. Öt éve egész pontosan. Akkor láttam meg a könyvben, azóta el van raktározva, mint valami fontos dolog. Na, ezt a fontosat most feladom nekik. Mi jön ki belőle. Picasso: A bika, litográfia, 1945-ből, s Radnóti: Mint a bika, vers, 1933-ból. Egy egyszerű kérdés: Alkalmas-e a kép a vers illusztrálásra?3
Na, persze nem mertem pusztán ennyit kérdezni, felépítettem egy rövidke kérdéssort, onnan indítva, hogy gyűjtsenek szavakat, kifejezéseket arra a kérdésre válaszolva, hogy Milyen a kép? Milyen a vers?, egy-egy tételmondat megfogalmazásán át a végső irományig (nem hívom esszének), a gondolkodást, a végiggondolást segítendő. És miközben a gyerekek törik a fejüket, elhatározom, ezt most én is megírom, nem csak végiggondolom, nem csak vázlat lesz belőle, hanem megírom, mert annyira fontos. (Majd segítségnek álcázom. Mintha nekik írtam volna. Vagy cikknek. Mintha pedagógia volna.)
Mit is kértem a gyerekektől? Hármas feladat: írj egy érvényes állítást, tételmondatot, amely egyszerre szól a képről is, a versről is!
Tételmondat tehát. Számomra, a szemlélő számára Picasso bikája emberré lényegül, éppen úgy, ahogyan Radnóti versében is egy lesz ember és bika, a hasonlatnak köszönhetően.
Nézzük először csak a képet. Ahogyan Csontváry cédrusa, Van Gogh napraforgói, úgy változik át Picasso bikája is.
De valóban megtörténik-e ez a csoda? Vajon egy spanyol, aki a bikaviadalok hazájában él, képes-e meglátni a bika átlényegülését? Avagy épp ezért képes ő inkább, mint én, aki bikaviadalt sosem láttam még (s bevallom, nem is kívánok látni)?
Aki kicsit is ismeri Picasso munkásságát, bátran megkockáztathat egy efféle kijelentést, "Picasso bikája átlényegül", hisz köztudott, hogy a bika (akárcsak a galamb) Picasso visszatérő motívuma volt. S talán azt is többen tudják, hogy a harmincas években a Minotaurusz, az embertestű és bikafejű szörnyeteg milyen jelentős szerepet játszott művészetében. Ábrázolta állati vadságban és halálosan megsebezve, félszeg férfiként az alvó szépség mellett, és a Minotauromachia című képen olyan kompozícióban, melyben az antik Minotaurusz-legenda, a bikaviadal világa és a keresztény asszociációk összeolvadnak egyetlen allegóriába.
A felsorolásból is kitűnik, hogy a félig ember, félig bika szörnyeteg képi értelmezése során is hol egyik, hol másik valója emelkedik fölül, de szétválni a kettő nem tud egymástól.
(Az említett Minotauromachia rézkarcot gyakran vetik egybe az 1937-es Guernicával, amely hatásosan jeleníti meg Picasso tiltakozását a háború borzalmai ellen.)
Aki ismeri Picasso művészetét… Na jó, egy kicsit ismerem, de a Minotauromachia nem jutott volna magamtól eszembe. Máris csaltam. És különben is. A gyerekeknek azt mondtam, hogy nem baj, ha nem tudnak semmit Picassóról, a kép akkor is beszédes. Hát akkor innen kéne elindulni.
Látnak tehát négy bikaképet. Fentről lefelé egyre inkább redukálódik az ábra, a szinte térhatású bikából lépésről-lépésre síkidom, majd síkidomokból álló mozaik, végül pálcika-bika lesz, s ezen az utolsó képen akár meg is számolhatjuk: négy vonalból megvan a két láb s a test, egy ív a farok s egy másik a szarv, s még két mozdulattal a művész jelzi a fejet s a nemi szervet. Bika.
(Ez is háttértudás, tulajdonképp nem kéne leírnom, de az 1945-ös litográfiasorozat tizenegy változatból áll, s hogy épp ez a négy került a tankönyvbe, lényegében önkényes, másrészt persze tökéletesen kifejezi a folyamatot, ahogyan a figura egyre absztraktabbá válik.)
Tekintsük hát egy folyamat négy állomásának a négy képet. Számomra egyértelmű, hogy az "olvasás" iránya: fentről lefelé, mint ahogyan balról jobbra olvasnám, ha nem függőleges volna az elrendezés. S így megállapítható, hogy a bika szinte elfogy, mire absztrakcióvá válik. Elfogy – mégis kiteljesedik.
Ha más metaforikus tartalmat nem látnék, nem keresnék benne, akkor is azt mondanám: maga a művészet születik meg a szemünk láttára, "az igazat mondd, ne csak a valódit" örökérvényű elve, ahogyan igazivá, felismerhetővé, bikává válik a négy vonalból álló körvonal. Ez maga a művészet. Mint az ősi barlangrajzokon… csak a bika felé repülő dárdák hiányoznak, csak az elejtés szándéka, a varázslat rítusa.
De valójában ott van az is. No, nem ősemberek varázslatára gondolok, hanem arra, hogy igenis érezhető, ez az elfogyó bika egy leendő áldozat, a legnagyobb vadász, a halál áldozata. Mert a nem létező ötödik kép maga a megsemmisülés, a "pálcikabika" széthullása, az eggyé válása azzal a vonallal, mely mind a négy képen a talajt jelzi.
Felmerül a kérdés, nem lehet-e mégis ellenkező irányból (is) olvasni a képeket, s értelmezni a folyamatot. Bár elsőre nem tartom logikusnak, rájövök, tulajdonképpen lehet. S a meglepő az, hogy ha a pálcikaábrát nem vég-, hanem kiindulópontnak tekintem, akkor is megjelenik a szemem előtt, hogy az így negyedikké vált első kép (tehát a legfelső) után hogyan folytatódik a sor: ez a hatalmas, ereje teljében lévő bika egy szimmetriatengellyé válik, s ahogyan eddig gyarapodott, úgy fog ismét elfogyni, míg el nem érkezik a pár vonalas változathoz… Igazi körforgás ez, az élet körforgása.
Félelmetes, ahogyan a bika, éppen a bika, ez a hatalmas, erőtől duzzadó, harcias (és megkockáztatom: talán ostoba) állat éppen a gyengeség, az elgyengülés, a lassú és bölcs eltűnés jelképe lesz.
Lassú és bölcs? Valóban a kép üzeni mindezt? Vagy csak a személő, az elmúlástól, az öregedéstől, a haláltól óhatatlanul félő szemlélő vetíti ezeket a jelentéstartalmakat belé? Lehetséges, hogy átlényegülésének titka épp az ember halálfélelme volna?
Úgy kezdtem: "Nézzük először csak a képet." S rájövök, minden erőfeszítésem ellenére képtelen voltam elvonatkoztatni a párosítás tökélyétől. Mintha a művészek egymás keze alá dolgoztak volna, mintha Radnóti Picassónak írt volna verset, és viszont, Picasso Radnótinak készített volna illusztrációt.
Pedig Radnóti verse bő egy évtizeddel korábbi. 1933-ban írta, huszonnégy évesen, mégis: a halállal nézve farkasszemet. "Öregkori" versnek tűnik, becsapja az olvasót, még úgy is, hogy tudjuk, Radnótinak nem adatott meg az öregkor…
A vers három versszakból áll, s tizennyolc sora megengedne egy kiegyensúlyozott, háromszor hatsoros tagolást: de a vers már ránézésre is zaklatott. Az első versszak hét, a második kilenc, a harmadik pusztán kétsoros. Mindhárom strófa egy-egy hasonlat.
"Úgy éltem életem, mostanig, mint fiatal bika" – indít a költő, s a múlt bikaképe éppen azt az erős és ostoba állati létezést festi meg, amit a bikához képzeletünkben általában rendelünk, bár az "esett tehenek" képe az állatiasságot, a "nyálából eresztett habos lobogó" az ostobaságot, s a "repedő levegő", a "gyötrött fű s föld", a "rémült legelő" az erőt s a vadságot a végletekig fokozza. Ez hát a múlt. Nehéz nem feledni: valójában egy ember múltja, hiszen a bika nem más, mint a hasonlat "hasonlója". Jelenléte mégis annyira hangsúlyos, hogy a mondat végére érve szinte jelentéktelenné válik a verskezdő három szó.
"S úgy élek mostan is, mint a bika" – folytatódik a vers jelen időben – "de mint / bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén / és fölszagol a levegőbe." S mintha más lényegű volna már ez a bika, állati ösztönei már nem a párzásra s a körberohangálásra korlátozódnak. A csendes figyelemben jut ideje vagy tán bölcsessége a másik állat, az őzbak rettegésének megérzésére s a mérlegelésre: a farkascsorda elől "nem menekül, mint menekülnek / az őzek; s elgondolja, ha megjön az óra, küzd / és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda – / és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben."
Még az alliteráció is, mely valóban csak úgy sziszeg ("elpattan a széllel, mely farkascsorda szagát hozza sziszegve – felszagol"), a "csontjait széthordja a tájon a horda" szójáték is, a két versszakon átívelő, felsejlő "rémült legelő" és "kövér levegő" rímpár is mind-mind a balsejtelem, a félelem szolgája. Mert mindez továbbra is: hasonlat. A "farkascsorda" az embert fenyegeti.
"Így küzdök én is" – figyelmeztet a vers még jelen időben, hogy egy félsornyi jövő időtől jeges borzongás fusson végig rajtunk: – "és így esem el majd, / s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj."
Valóban hátborzongató. Mert az utókor tudja: 1944 novemberében, Győr mellett, Abda község határában a költőt huszonkét társával együtt a maguk ásta verembe lövik majd. Nem tudom úgy olvasni a verset, mintha ezt nem tudnám. S miközben a "csontjaim őrzi a táj" mondat visszhangzik bennem, nem tudok úgy tekinteni a Picasso-képre, mintha nem látnám az utolsó kép csontvázszerűségét, a vers "elfogyása" s a kép redukciója közti párhuzamot.
Hát így lényegül emberré a Picasso-kép. Talán szemfényvesztés az egész, talán akinek nem ismétlődik a fülében, hogy "csontjaim őrzi a táj", annak valami egész mást jelent.
Még érvelhetnék Picasso háborúellenességével, az évszámokkal, a Guernica bikafejével… Nem teszem. Köszönet Hajas Zsuzsának. Párosítása több mint egy tökéletes nyelvtanfeladat.
A párosítás több mint egy tökéletes nyelvtanfeladat, bár éppen ezért némi veszélyt is rejt magában. Háttértudás nélkül ez a tökély lehet csapda is. Ami a tanárnak libabőr a gyönyörűségtől és jeges borzongás az iszonytól, de mindenféleképp a felfedezés, a gondolkodás öröme, az a gyereknek talán ismét a szorongató kérdés: jó, jó, itt is egy bika, meg ott is egy bika, de mit akarnak tőlem már megint? Azért voltak, akik ennél többet láttak:
Szerintem a képnek és a versnek semmi köze nem volt egymáshoz, mígnem egy "művész" össze nem tette őket… De lehet az is, hogy Radnótit megihlette ez a kép, és írt hozzá egy verset. Ha csak a kép lenne előttem, akkor én a festészet fejlődésére gondolnék, vagyis az ősemberi barlangfestészettől a XX. századig. De miután elolvastam a verset és ránéztem a képre, rájöttem, hogy a képnek két értelme lehet. Ez a két értelem a fejlődés és az öregedés.
(B. G.)
Ahogyan nézzük, úgy változik a kép értelme. Ha lentről fölfelé tekintjük, akkor egy bika keletkezik a vonalakból, és ez a születést jelképezheti. Ha viszont fentről lefelé nézzük a képet, akkor a bika szép lassan pár vonallá változik, majd – bár ezt a kép már nem tünteti fel – semmivé válik, ez pedig az elmúlást jelképezheti. (A verset hozzátéve a képhez viszont biztosan állíthatjuk, hogy a kép az elmúlást jelképezi.) (V. G.)
A kép egy folyamat. A képen megpillanthatunk egy születést. Egy rajz születését. És egy bika születését. (Sz. D.)
A legelső kép elég bonyolultan van megrajzolva, a tőle lefelé lévők viszont egyre egyszerűbbek. Érdekes, hogy a kevés vonal meghúzásával is fel lehet ismerni az állatot. A kevés vonaltól vékonykának tűnik a negyedik állat, mintha "törékeny" lenne, nem olyan masszív, mint a legelső. (Á. N.)
A két alkotást nem csak a bika köti össze, hanem az is, hogy mindkét alkotásban főszerepet vállal a változás. (D. D.)
Ahányszor átolvasom a verset, egyre inkább rájövök, hogy nagyon odaillik a kép. Mert a kép is egy átmenet, meg a vers is. (Ny. B.)
A bika hasonlat nagyon szerencsés volt, de természetesen azon múlt, hogy Radnóti milyen kiválóan tudata használni a bika természetét, így könnyen összevonta az emberi dolgokkal.
(S. B.)
A halállal egy új világba kerül egy ember, egy új és ismeretlen világba. A halálhoz senki nem tudja, hogyan viszonyuljon. Valaki várja, van, aki fél tőle. Picasso utolsó bikája mutatja, hogy minden élőlény hagy valami maradandót a világban, míg Radnóti utolsó sora is ezt fejezi ki. Furcsa, hogy ha én ránézek a két alkotásra, mindkettőről reménytelenség és pesszimizmus sugárzik. (K. D.)
Az utolsó kép lehet a versben megjelenő csontok rajza is, mert olyannyira egyszerű. (L. J.)
Szerintem feltétlen elgondolkodtató és megrázó mindkét alkotás, egymásnak adnak értelmet, egymást éltetik. (K. D.)
A fenti idézetek talán bizonyítják: a "művészi kommunikáció" megértéséhez kell egy bizonyos hetedik érzék, és ennek hiánya talán tényleg hátrány – de nézzük a pozitív oldaláról a jelenséget: nem feltétlenül kell a háttértudás!
Lehet, hogy az elmebetegség különös tüneteit produkálom, de ezek a mondatok legalább annyira eltöltöttek a felfedezés élményével, mint a saját gondolatmenetem végigélése: igenis borzongtam, és nem pusztán azért, mert a gyerekek dolgozattöredékeiből, mint egy mozaikot, összerakhattam a saját korábbi elemzésem – nem. Megéreztem a lehetőségét annak, hogy ha ezek a gyerekek megtanulnának egymásra figyelni, ha "lekussolás" helyett tudnának beszélgetni, vitázni, érvelni, de elsősorban meghallgatni a másikat és továbbgondolni az elhangzottakat, akkor fantasztikus dolgok kerekednének ki a magyarórákból. Mert akkor nem létezne olyan, hogy nehéz feladat.
Ha ehhez még párosulna háttértudás is, amit lelkiismeretem és tudásom szerint igyekszem biztosítani, és előbb-utóbb ráéreznének a pontos önkifejezés élményére is, hát…
Na, de addig is, első lépésként arra gondoltam, meglepem őket a saját mondataikkal.
Igen, és szép lenne arról beszámolni, hogy köszönték szépen a becipelt Picasso-albumot, és érdeklődve hallgatták végig Radnóti naplójának 1942. május 17-i bejegyzést, a híres sorokkal:
"Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később elmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom. (…) A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam4 s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek."
És fokozhatnám, hogy az értelmezés közös beszélgetéssé vált, és türelemmel hallgatták egymást végig, no meg engem is… és végül áhítatos csend uralta a termet, mikor mindenkin átfutott az a bizonyos borzongás, a saját mondataikat viszonthallván, s felfedezve, milyen is az, mikor a sok gondolat összeérik valamivé…
De sajnos az az igazság, hogy még az óra elején összevesztünk, mert nem akartam lemenni velük hógolyózni magyaróra helyett, az értékelési szempontok szokás szerint senkit nem érdekeltek, mert mindig csak a jegy fontos, és hogy az övé konkrétan miért nem jobb, s ha figyeltek is néhányan, úgy igazán figyeltek, azok persze pont azok voltak, akik amúgy is rendelkeznek azzal a bizonyos hetedik érzékkel, és a naplórészlet közepette kicsöngettek, és valaki figyelmeztetően megköszörülte a torkát, amitől az összes addigra felgyülemlett mérgemet ráöntöttem… majd, mivel nem szoktam elvenni a szünetüket, útjukra bocsátottam őket a fénymásolattal – ezt tulajdonképpen ti írtátok, olvassátok el.
S hogy elolvasták-e… ? S hogy mire gondoltak közben…? Hogy lesz-e egy saját bika-történetünk, hogy minderre visszautalhatunk-e majd, hogy tudod, úgy kéne, mint a bikánál…? Hát majd kiderül.
Jegyzetek
1 Hajas Zsuzsa: Magyar nyelv, 9. osztály, Pedellus Tankönyvkiadó, 30–41.
3 Az említett tankönyv 36. oldalán. Itt jegyzem meg, sajnos két óriási hibával szerepel a vers a könyvben: a hatodik sor "legelőn" szavából kimaradt az "n", és az egész tördelés indokolatlanul félrevezető, hiszen a második versszak hibásan két részre oszlik, mintha nem kilenc, hanem 3+6 sor volna.
4 Ez is híres rész, csak már sok lenne ide, mikor Aranyt s Kazinczyt vallja "nagybátyjának" azoknak, akik nem ismerik fel a kevésbé híres portrékat dolgozószobája falán.
Eredeti megjelenés:
A bika metamorfózisa, Taní-tani, tizedik lévfolyam 32. szám, 38-44. o.
Hajas Zsuzsa kilencedikeseknek szóló nyelvtankönyvében van egy hallatlanul fontos fejezet: a Mindennapi és művészi kommunikáció kapcsolatáról.1 A szokásos kommunikációs modellel elvileg találkoznak a diákok általános iskolás tanulmányaik során is (adó, vevő, csatorna stb. – más kérdés, hogy tapasztalataim szerint mindebből egy kukkot nem értenek ötödikben), és ismét előkerül kilencedikben, amikor egyrészt alkalmasabbak az elvont gondolkodásra, másrészt megadják magukat: igen, ez tényleg a nyelvről szól, tehát nyelvtan. De ez a művészi kommunikáció, ez gyanús. Tényleg nyelvtan volna?
A kérdés jogos, a válasz pedig egyértelmű: persze hogy nem nyelvtan! Jóval több, jóval fontosabb annál. Valami, ami létfontosságú. Valami, ami talán nem kézzelfogható, ami nehezen magyarázható, ami talán nem is tanítható. Hát mit is akarok tőlük egyáltalán?
(...)
A "valami", amit íratok, egy olyan feladat, ami évek óta foglalkoztat. Öt éve egész pontosan. Akkor láttam meg a könyvben, azóta el van raktározva, mint valami fontos dolog. Na, ezt a fontosat most feladom nekik. Mi jön ki belőle. Picasso: A bika, litográfia, 1945-ből, s Radnóti: Mint a bika, vers, 1933-ból. Egy egyszerű kérdés: Alkalmas-e a kép a vers illusztrálásra?3
Na, persze nem mertem pusztán ennyit kérdezni, felépítettem egy rövidke kérdéssort, onnan indítva, hogy gyűjtsenek szavakat, kifejezéseket arra a kérdésre válaszolva, hogy Milyen a kép? Milyen a vers?, egy-egy tételmondat megfogalmazásán át a végső irományig (nem hívom esszének), a gondolkodást, a végiggondolást segítendő. És miközben a gyerekek törik a fejüket, elhatározom, ezt most én is megírom, nem csak végiggondolom, nem csak vázlat lesz belőle, hanem megírom, mert annyira fontos. (Majd segítségnek álcázom. Mintha nekik írtam volna. Vagy cikknek. Mintha pedagógia volna.)
Tételmondat tehát. Számomra, a szemlélő számára Picasso bikája emberré lényegül, éppen úgy, ahogyan Radnóti versében is egy lesz ember és bika, a hasonlatnak köszönhetően.
Nézzük először csak a képet. Ahogyan Csontváry cédrusa, Van Gogh napraforgói, úgy változik át Picasso bikája is.
De valóban megtörténik-e ez a csoda? Vajon egy spanyol, aki a bikaviadalok hazájában él, képes-e meglátni a bika átlényegülését? Avagy épp ezért képes ő inkább, mint én, aki bikaviadalt sosem láttam még (s bevallom, nem is kívánok látni)?
Aki kicsit is ismeri Picasso munkásságát, bátran megkockáztathat egy efféle kijelentést, "Picasso bikája átlényegül", hisz köztudott, hogy a bika (akárcsak a galamb) Picasso visszatérő motívuma volt. S talán azt is többen tudják, hogy a harmincas években a Minotaurusz, az embertestű és bikafejű szörnyeteg milyen jelentős szerepet játszott művészetében. Ábrázolta állati vadságban és halálosan megsebezve, félszeg férfiként az alvó szépség mellett, és a Minotauromachia című képen olyan kompozícióban, melyben az antik Minotaurusz-legenda, a bikaviadal világa és a keresztény asszociációk összeolvadnak egyetlen allegóriába.
A felsorolásból is kitűnik, hogy a félig ember, félig bika szörnyeteg képi értelmezése során is hol egyik, hol másik valója emelkedik fölül, de szétválni a kettő nem tud egymástól.
(Az említett Minotauromachia rézkarcot gyakran vetik egybe az 1937-es Guernicával, amely hatásosan jeleníti meg Picasso tiltakozását a háború borzalmai ellen.)
Aki ismeri Picasso művészetét… Na jó, egy kicsit ismerem, de a Minotauromachia nem jutott volna magamtól eszembe. Máris csaltam. És különben is. A gyerekeknek azt mondtam, hogy nem baj, ha nem tudnak semmit Picassóról, a kép akkor is beszédes. Hát akkor innen kéne elindulni.
Látnak tehát négy bikaképet. Fentről lefelé egyre inkább redukálódik az ábra, a szinte térhatású bikából lépésről-lépésre síkidom, majd síkidomokból álló mozaik, végül pálcika-bika lesz, s ezen az utolsó képen akár meg is számolhatjuk: négy vonalból megvan a két láb s a test, egy ív a farok s egy másik a szarv, s még két mozdulattal a művész jelzi a fejet s a nemi szervet. Bika.
(Ez is háttértudás, tulajdonképp nem kéne leírnom, de az 1945-ös litográfiasorozat tizenegy változatból áll, s hogy épp ez a négy került a tankönyvbe, lényegében önkényes, másrészt persze tökéletesen kifejezi a folyamatot, ahogyan a figura egyre absztraktabbá válik.)
Tekintsük hát egy folyamat négy állomásának a négy képet. Számomra egyértelmű, hogy az "olvasás" iránya: fentről lefelé, mint ahogyan balról jobbra olvasnám, ha nem függőleges volna az elrendezés. S így megállapítható, hogy a bika szinte elfogy, mire absztrakcióvá válik. Elfogy – mégis kiteljesedik.
Ha más metaforikus tartalmat nem látnék, nem keresnék benne, akkor is azt mondanám: maga a művészet születik meg a szemünk láttára, "az igazat mondd, ne csak a valódit" örökérvényű elve, ahogyan igazivá, felismerhetővé, bikává válik a négy vonalból álló körvonal. Ez maga a művészet. Mint az ősi barlangrajzokon… csak a bika felé repülő dárdák hiányoznak, csak az elejtés szándéka, a varázslat rítusa.
De valójában ott van az is. No, nem ősemberek varázslatára gondolok, hanem arra, hogy igenis érezhető, ez az elfogyó bika egy leendő áldozat, a legnagyobb vadász, a halál áldozata. Mert a nem létező ötödik kép maga a megsemmisülés, a "pálcikabika" széthullása, az eggyé válása azzal a vonallal, mely mind a négy képen a talajt jelzi.
Felmerül a kérdés, nem lehet-e mégis ellenkező irányból (is) olvasni a képeket, s értelmezni a folyamatot. Bár elsőre nem tartom logikusnak, rájövök, tulajdonképpen lehet. S a meglepő az, hogy ha a pálcikaábrát nem vég-, hanem kiindulópontnak tekintem, akkor is megjelenik a szemem előtt, hogy az így negyedikké vált első kép (tehát a legfelső) után hogyan folytatódik a sor: ez a hatalmas, ereje teljében lévő bika egy szimmetriatengellyé válik, s ahogyan eddig gyarapodott, úgy fog ismét elfogyni, míg el nem érkezik a pár vonalas változathoz… Igazi körforgás ez, az élet körforgása.
Félelmetes, ahogyan a bika, éppen a bika, ez a hatalmas, erőtől duzzadó, harcias (és megkockáztatom: talán ostoba) állat éppen a gyengeség, az elgyengülés, a lassú és bölcs eltűnés jelképe lesz.
Lassú és bölcs? Valóban a kép üzeni mindezt? Vagy csak a személő, az elmúlástól, az öregedéstől, a haláltól óhatatlanul félő szemlélő vetíti ezeket a jelentéstartalmakat belé? Lehetséges, hogy átlényegülésének titka épp az ember halálfélelme volna?
Úgy kezdtem: "Nézzük először csak a képet." S rájövök, minden erőfeszítésem ellenére képtelen voltam elvonatkoztatni a párosítás tökélyétől. Mintha a művészek egymás keze alá dolgoztak volna, mintha Radnóti Picassónak írt volna verset, és viszont, Picasso Radnótinak készített volna illusztrációt.
Pedig Radnóti verse bő egy évtizeddel korábbi. 1933-ban írta, huszonnégy évesen, mégis: a halállal nézve farkasszemet. "Öregkori" versnek tűnik, becsapja az olvasót, még úgy is, hogy tudjuk, Radnótinak nem adatott meg az öregkor…
A vers három versszakból áll, s tizennyolc sora megengedne egy kiegyensúlyozott, háromszor hatsoros tagolást: de a vers már ránézésre is zaklatott. Az első versszak hét, a második kilenc, a harmadik pusztán kétsoros. Mindhárom strófa egy-egy hasonlat.
"Úgy éltem életem, mostanig, mint fiatal bika" – indít a költő, s a múlt bikaképe éppen azt az erős és ostoba állati létezést festi meg, amit a bikához képzeletünkben általában rendelünk, bár az "esett tehenek" képe az állatiasságot, a "nyálából eresztett habos lobogó" az ostobaságot, s a "repedő levegő", a "gyötrött fű s föld", a "rémült legelő" az erőt s a vadságot a végletekig fokozza. Ez hát a múlt. Nehéz nem feledni: valójában egy ember múltja, hiszen a bika nem más, mint a hasonlat "hasonlója". Jelenléte mégis annyira hangsúlyos, hogy a mondat végére érve szinte jelentéktelenné válik a verskezdő három szó.
"S úgy élek mostan is, mint a bika" – folytatódik a vers jelen időben – "de mint / bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén / és fölszagol a levegőbe." S mintha más lényegű volna már ez a bika, állati ösztönei már nem a párzásra s a körberohangálásra korlátozódnak. A csendes figyelemben jut ideje vagy tán bölcsessége a másik állat, az őzbak rettegésének megérzésére s a mérlegelésre: a farkascsorda elől "nem menekül, mint menekülnek / az őzek; s elgondolja, ha megjön az óra, küzd / és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda – / és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben."
Még az alliteráció is, mely valóban csak úgy sziszeg ("elpattan a széllel, mely farkascsorda szagát hozza sziszegve – felszagol"), a "csontjait széthordja a tájon a horda" szójáték is, a két versszakon átívelő, felsejlő "rémült legelő" és "kövér levegő" rímpár is mind-mind a balsejtelem, a félelem szolgája. Mert mindez továbbra is: hasonlat. A "farkascsorda" az embert fenyegeti.
"Így küzdök én is" – figyelmeztet a vers még jelen időben, hogy egy félsornyi jövő időtől jeges borzongás fusson végig rajtunk: – "és így esem el majd, / s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj."
Valóban hátborzongató. Mert az utókor tudja: 1944 novemberében, Győr mellett, Abda község határában a költőt huszonkét társával együtt a maguk ásta verembe lövik majd. Nem tudom úgy olvasni a verset, mintha ezt nem tudnám. S miközben a "csontjaim őrzi a táj" mondat visszhangzik bennem, nem tudok úgy tekinteni a Picasso-képre, mintha nem látnám az utolsó kép csontvázszerűségét, a vers "elfogyása" s a kép redukciója közti párhuzamot.
Hát így lényegül emberré a Picasso-kép. Talán szemfényvesztés az egész, talán akinek nem ismétlődik a fülében, hogy "csontjaim őrzi a táj", annak valami egész mást jelent.
Még érvelhetnék Picasso háborúellenességével, az évszámokkal, a Guernica bikafejével… Nem teszem. Köszönet Hajas Zsuzsának. Párosítása több mint egy tökéletes nyelvtanfeladat.
*
A párosítás több mint egy tökéletes nyelvtanfeladat, bár éppen ezért némi veszélyt is rejt magában. Háttértudás nélkül ez a tökély lehet csapda is. Ami a tanárnak libabőr a gyönyörűségtől és jeges borzongás az iszonytól, de mindenféleképp a felfedezés, a gondolkodás öröme, az a gyereknek talán ismét a szorongató kérdés: jó, jó, itt is egy bika, meg ott is egy bika, de mit akarnak tőlem már megint? Azért voltak, akik ennél többet láttak:
Szerintem a képnek és a versnek semmi köze nem volt egymáshoz, mígnem egy "művész" össze nem tette őket… De lehet az is, hogy Radnótit megihlette ez a kép, és írt hozzá egy verset. Ha csak a kép lenne előttem, akkor én a festészet fejlődésére gondolnék, vagyis az ősemberi barlangfestészettől a XX. századig. De miután elolvastam a verset és ránéztem a képre, rájöttem, hogy a képnek két értelme lehet. Ez a két értelem a fejlődés és az öregedés.
(B. G.)
Ahogyan nézzük, úgy változik a kép értelme. Ha lentről fölfelé tekintjük, akkor egy bika keletkezik a vonalakból, és ez a születést jelképezheti. Ha viszont fentről lefelé nézzük a képet, akkor a bika szép lassan pár vonallá változik, majd – bár ezt a kép már nem tünteti fel – semmivé válik, ez pedig az elmúlást jelképezheti. (A verset hozzátéve a képhez viszont biztosan állíthatjuk, hogy a kép az elmúlást jelképezi.) (V. G.)
A kép egy folyamat. A képen megpillanthatunk egy születést. Egy rajz születését. És egy bika születését. (Sz. D.)
A legelső kép elég bonyolultan van megrajzolva, a tőle lefelé lévők viszont egyre egyszerűbbek. Érdekes, hogy a kevés vonal meghúzásával is fel lehet ismerni az állatot. A kevés vonaltól vékonykának tűnik a negyedik állat, mintha "törékeny" lenne, nem olyan masszív, mint a legelső. (Á. N.)
A két alkotást nem csak a bika köti össze, hanem az is, hogy mindkét alkotásban főszerepet vállal a változás. (D. D.)
Ahányszor átolvasom a verset, egyre inkább rájövök, hogy nagyon odaillik a kép. Mert a kép is egy átmenet, meg a vers is. (Ny. B.)
A bika hasonlat nagyon szerencsés volt, de természetesen azon múlt, hogy Radnóti milyen kiválóan tudata használni a bika természetét, így könnyen összevonta az emberi dolgokkal.
(S. B.)
A halállal egy új világba kerül egy ember, egy új és ismeretlen világba. A halálhoz senki nem tudja, hogyan viszonyuljon. Valaki várja, van, aki fél tőle. Picasso utolsó bikája mutatja, hogy minden élőlény hagy valami maradandót a világban, míg Radnóti utolsó sora is ezt fejezi ki. Furcsa, hogy ha én ránézek a két alkotásra, mindkettőről reménytelenség és pesszimizmus sugárzik. (K. D.)
Az utolsó kép lehet a versben megjelenő csontok rajza is, mert olyannyira egyszerű. (L. J.)
Szerintem feltétlen elgondolkodtató és megrázó mindkét alkotás, egymásnak adnak értelmet, egymást éltetik. (K. D.)
A fenti idézetek talán bizonyítják: a "művészi kommunikáció" megértéséhez kell egy bizonyos hetedik érzék, és ennek hiánya talán tényleg hátrány – de nézzük a pozitív oldaláról a jelenséget: nem feltétlenül kell a háttértudás!
Lehet, hogy az elmebetegség különös tüneteit produkálom, de ezek a mondatok legalább annyira eltöltöttek a felfedezés élményével, mint a saját gondolatmenetem végigélése: igenis borzongtam, és nem pusztán azért, mert a gyerekek dolgozattöredékeiből, mint egy mozaikot, összerakhattam a saját korábbi elemzésem – nem. Megéreztem a lehetőségét annak, hogy ha ezek a gyerekek megtanulnának egymásra figyelni, ha "lekussolás" helyett tudnának beszélgetni, vitázni, érvelni, de elsősorban meghallgatni a másikat és továbbgondolni az elhangzottakat, akkor fantasztikus dolgok kerekednének ki a magyarórákból. Mert akkor nem létezne olyan, hogy nehéz feladat.
Ha ehhez még párosulna háttértudás is, amit lelkiismeretem és tudásom szerint igyekszem biztosítani, és előbb-utóbb ráéreznének a pontos önkifejezés élményére is, hát…
Na, de addig is, első lépésként arra gondoltam, meglepem őket a saját mondataikkal.
*
És most az volna a szép, ha beszámolhatnék róla: lenyűgözve hallgatták végig a dolgozat értékelési szempontjait, meghatódtak sokrétű szempontrendszeremen és a jóindulaton, amivel jobb dolgozatnak értékeltem azt, ami ugyan alapvetően félreértésre épült, de volt benne munka és lélek, mint azt, amelyikben ugyan félreértés nem volt, de erőfeszítés sem.Igen, és szép lenne arról beszámolni, hogy köszönték szépen a becipelt Picasso-albumot, és érdeklődve hallgatták végig Radnóti naplójának 1942. május 17-i bejegyzést, a híres sorokkal:
"Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később elmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom. (…) A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam4 s nem érdekel (csak gyakorlatilag, »életileg«), hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek."
És fokozhatnám, hogy az értelmezés közös beszélgetéssé vált, és türelemmel hallgatták egymást végig, no meg engem is… és végül áhítatos csend uralta a termet, mikor mindenkin átfutott az a bizonyos borzongás, a saját mondataikat viszonthallván, s felfedezve, milyen is az, mikor a sok gondolat összeérik valamivé…
De sajnos az az igazság, hogy még az óra elején összevesztünk, mert nem akartam lemenni velük hógolyózni magyaróra helyett, az értékelési szempontok szokás szerint senkit nem érdekeltek, mert mindig csak a jegy fontos, és hogy az övé konkrétan miért nem jobb, s ha figyeltek is néhányan, úgy igazán figyeltek, azok persze pont azok voltak, akik amúgy is rendelkeznek azzal a bizonyos hetedik érzékkel, és a naplórészlet közepette kicsöngettek, és valaki figyelmeztetően megköszörülte a torkát, amitől az összes addigra felgyülemlett mérgemet ráöntöttem… majd, mivel nem szoktam elvenni a szünetüket, útjukra bocsátottam őket a fénymásolattal – ezt tulajdonképpen ti írtátok, olvassátok el.
S hogy elolvasták-e… ? S hogy mire gondoltak közben…? Hogy lesz-e egy saját bika-történetünk, hogy minderre visszautalhatunk-e majd, hogy tudod, úgy kéne, mint a bikánál…? Hát majd kiderül.
Jegyzetek
1 Hajas Zsuzsa: Magyar nyelv, 9. osztály, Pedellus Tankönyvkiadó, 30–41.
3 Az említett tankönyv 36. oldalán. Itt jegyzem meg, sajnos két óriási hibával szerepel a vers a könyvben: a hatodik sor "legelőn" szavából kimaradt az "n", és az egész tördelés indokolatlanul félrevezető, hiszen a második versszak hibásan két részre oszlik, mintha nem kilenc, hanem 3+6 sor volna.
4 Ez is híres rész, csak már sok lenne ide, mikor Aranyt s Kazinczyt vallja "nagybátyjának" azoknak, akik nem ismerik fel a kevésbé híres portrékat dolgozószobája falán.
Eredeti megjelenés:
A bika metamorfózisa, Taní-tani, tizedik lévfolyam 32. szám, 38-44. o.