2014. 03. 03.
Nem is krumplipucolás
Amikor anyám megkérdezte: Minek foglalkozol te ilyesmivel?!, egy kicsit megsértődtem. De tényleg csak egy kicsit: tudtam, hogy számára is elvieselhetetlen volt szembesülni ezekkel a női történetekkel. De van-e a szenvedésnek neme?
A 2005. április 16-i Holokauszt Emléknap programját böngészve találkoztam először ezzel a kérdéssel, s alaposan elgondolkoztam rajta. Van-e a szenvedésnek neme? – hangzott a meghirdetett beszélgetés címe, és az alcím: Nők a Holocaustban.
Azt gondoltam, az este újszerűsége éppen abban rejlik majd, hogy bepillantást nyerhetünk létező, ámde zömében ismeretlen történetekbe. Tévedtem. Valódi meglepetést az nyújtott, hogy ¬– noha a hallgatóság körében nagyobb számban voltak jelen nők, mint férfiak – a beszélgetés apropója kérdőjeleződött meg, parázs vita alakult ki nők és nők között, van-e a szenvedésnek neme: s azok voltak hangosabbak és egyszersmint feldúltabbak, akik amellett kardoskodtak, hogy nem, nincs neme a szenvedésnek, az egész kérdésfeltevés egy hülyeség, "ne vegyük már el ezt is a férfiaktól".
Én a magam részéről többek közt a döbbenettől nem jutottam szóhoz. Érveket sorakoztattam fel magamban, s találtam is egy csokorra valót, de egyrészt megbénított két történet, két női történet, melynek nem tudtam egyhamar a hatása alól kivonni magam, másrészt ott helyben elhatároztam, ha sikerül mondandómat legalább részben érzelemmentesíteni, csak annyira, hogy ne remegjen a hangom, akkor igenis elmondom, mit gondolok; ha másként nem megy, hát írásban.
Azt állítom tehát, hogy a szenvedésnek igenis van neme. Ez önmagában nem minősítés: nem tesz különbséget férfi és nő szenvedésének mértéke között, nem mondja, hogy egyik nagyobb, fájdalmasabb, "értékesebb" mint a másik. De vannak férfi és vannak női történetek. A "történet" szó jelenti az eseményt, ami megtörtént, és jelenti az esemény elbeszélését. Márpedig vannak események, melyek csak férfiakkal, s vannak, melyek csak nőkkel esnek, eshetnek meg, és van különbség egy férfi és egy nő története között az elbeszélés módjában. Mindez igaz általában – és igaz a Holokauszt történeteire is. Ezt szeretném bizonyítani a következőkben.
2005. április 16-án Vajda Júlia pszichológus-szociológus tolmácsolásában egy holokauszt-túlélő, bizonyos Márti néni történetét hallgathattuk meg. Vajda Júlia több ízben szó szerint idézte a Márti nénivel készített interjú megrázó részleteit, s ezeket a kiragadott részleteket a saját – szakmailag pontos, egyszersmind mély empátiáról és megrendültségről tanúbizonyságot tevő – szavaival kommentálta.
A történet (ami Márti nénivel megtörtént): női történet; a történetmondás pedig szintén női történetmondás, mind Márti néni részéről, mind Vajda Júlia részéről (ami nem kérdőjelezi meg szakmai hitelességét).
Márti néni története kibogozható Vajda Júlia Magunkra hagyva című írásából, ez az írás mégis inkább az ő történte, s nem Márti nénié.
A formát, ahogyan az emléknap estéjén a Páva utcában hallottam, hiába kerestem az Interneten, nem találtam. Így a történetet újramesélem én magam: a történetmondáson változtatva tehát, de a megtörtént események Márti néni-féle objektivitásán nem.
Márti néni története auschwitzi történet. Sokan vagyunk, akik azt hisszük, tudunk valamit Auschwitzról. Esetleg még azt is tudjuk, tudásunk mily kevés – mégis, azt hisszük, a szó, "Auschwitz", behatárolt jelentéssel bír, történetek jutnak róla eszünkbe, sok viszonylag hasonló, szinte egyforma történet. Mindannyian tévedünk.
"S Márta néni mesél. Egyre rémesebb részletek jönnek. Auschwitzban vagyunk a rámpán - elválasztják apjától. Aztán a húga skarlátos lesz, s elkerül anyjától és tőle. Ő is skarlátot kap. Húgával találkozik a skarlát-barakkban, de elszakad anyjától. Ma már tudjuk, örökre. Felépülnek a skarlátból. Vissza a barakkba. Szelekció. Húga balra, ő jobbra – Mengele felől nézve. De a saját perspektívájukból nézve fordítva. Ez fontos. Mert akkor nem merül bele a húga halálába. Beszélhet a soá-ábrázolások hiteltelenségéről. S ez segítség. Hisz furdalja a lelkiismeret azóta is, hogy nem ment vele. Pedig úgy emlékszik, ő intett, hogy menjen" – olvasható Vajda Júlia Magunkra hagyva című írásában.
Auschwitz, rámpa, skarlát, barakk, szelekció – azt hisszük, ezek az "egyforma" történetek kulcsszavai. És fogalmunk sincs, hogy az az egy mozdulat, ahogyan a jobbra szelektált húg még int, hogy gyere, hogyan befolyásol egy egész életet. Mert a húg meghal, a nővére életben marad, és örökre gyilkosnak, a húga gyilkosának érzi magát.
Egy újabb szó: sterilizálás. Injekció, savak a méhbe, a petevezetékekbe. Bármit is olvastam, tudom, hogy erről nem tudok semmit. A fiatal lányt megnyomorítják, megcsonkítják és meddővé teszik, s mikor már a gáz is megváltás volna, egy Obersturmbannführer négy másik lánnyal együtt kicibálja a gázkamrából. Még pár hónap (év, évtized) életre ítéli.
S a húga gyilkosságként megélt halála után valódi gyilkosság részese lesz: "Még jön a meggyilkolt csecsemő is. Akit megöltek, mielőtt felsírhatott volna. S Márta néni kellett, hogy kivigye a latrinára. S szembe jött vele Mengele. De megúszta. Nem, ez már nekem is sok. Itt kicsordulnak a könnyei" – írja Vajda Júlia.
De az emléknap estéjén ennél többet kap tőle a hallgatóság: Márti néni szavait, a szó szerint idézett szavakat. Az interjúban Márti néni elmeséli, hogy mindig ezt csinálták, ha egy terhes nő egyáltalán megérte, hogy megszülje gyermekét. A szülő nő száját befogták, a csecsemőt azonnal megfojtották. Így mentették az anya életét. És elmeséli azt is, hogy a vérnek, a halott csecsemőnek szaga volt, félreismerhetetlen szaga volt.
Ez már mindannyiunknak sok, gondolom. Mégis: eltávolodom Márti nénitől, és arra a névtelen lányra gondolok, aki Auschwitzban hozta világra első (talán egyetlen) gyermekét, akinek a száját befogták, miközben szülési fájdalmak gyötörték gyenge testét, akinek élete gyermeke életébe került – és a magam részéről elképzelhetetlennek tartom, hogy ő maga sokkal tovább élt volna egyperces gyermekénél.
Nem akarom megismételni Vajda Júlia gondolatmenetét, főként nem sajátomként előadni, Márti néni történetének ismertetése mégis szükségszerű. Ugyanis akár csak ez az egy "epizód": a szülő nő, a csecsemőgyilkosság, az asszonyok közös bűne, hogy a társuk életét mentsék – minden kétséget kizáróan női történet.
De női történet Márti néni hátralévő életének hat évtizede is. Hogy meddő marad, de nincs férfi, akivel erről őszintén beszélni tudna, hogy örökre a húga gyilkosának, s annak a bizonyos csecsemőnek a gyilkosának érzi magát, s így, kétszeres gyermekgyilkosként soha fel sem merül benne, hogy bárhogyan, de egy gyerek anyja lehessen.
"Férfiakat is sterilizáltak" – hangzott el többek szájából az ellenérv. Igen. A férfiak szenvedése nem kisebb. Más. A férfiak sterilizálása férfi történet. Ami petevezetékről, méhről, anyaságról és meddőségről, és egyáltalán nem utolsósorban a női lélekről szól, az viszont női történet. Nincs sterilizálás úgy általában. Ilyen nem létezik. Aligha hiszem, hogy nőt nőiségétől jobban megfoszthattak volna, mint így, az anyává válás (és nem mellékesen a szexuális öröm átélésének) képességétől brutális módon, testi-lelki értelemben örökre elvágva.
Vajda Júlia felolvasása után szinte senki nem tudott megszólalni. Egyvalakinek volt joga a hangját hallatni, egy nagymama korú néninek – aki serdülő kislányként maga is megjárta a holokauszt poklát. Tizenöt évesen a táborban élte át nővé érésének testi változásait – az első menstruáció jelentkezését. Elmesélte: a lábán csurgó vér, hogy mosakodni semmi szín alatt nem volt lehetséges, hogy saját ruhájának rongyaiból kellett csíkokat hasogatni, örökre fájdalmassá tette ezt az élményt. S bár a táborban, mint minden nőnek, neki is elmaradt a menzesze, később hóról-hóra azt a fájdalmat, testi-lelki kínt élte át, mint akkor, először…
Minden történet, ami a havi vérzésről, az első, az elmaradó vérzésről, a görcsökről, egyéb testi tünetekről, ezekből következően az anyaságról, szülésről, és egyáltalán nem utolsó sorban a női lélekről szól: női történet.
A szociolingvisztika a nemekkel kapcsolatban azt vizsgálja, hogy a társadalom nemek szerinti tagolódásának vannak-e, s ha igen, milyen nyelvhasználati következményei. A korszerű nézet szerint a nyelv és a társadalom kölcsönhatásban áll egymással, a nemek szerinti nyelvhasználati különbségek pedig nem a biológiai nemiségre vagy a belőle eredeztetett pszichikai adottságokra, hanem a társadalmi nem (gender) jelenségére vezethetők vissza. Ha tudni és magyarázni akarjuk, hogyan különbözik a női és a férfi nyelvhasználat, akkor tudni kell, hogyan különböznek a nők mint társadalmi csoport a férfiaktól mint társadalmi csoporttól. Vizsgálni kell társadalmi kapcsolatrendszerüket, kommunikációs hálózatukat. Figyelemmel kell lenni a csoportok közötti és a csoporton belüli nyelvhasználat egyezéseire és eltéréseire.
Írásom ezen a ponton akkor válna igazán izgalmassá, ha példákkal igazolnám, mi több, saját szociolingvisztikai vizsgálatokra hivatkozhatnék arról, hogy a holokausztról szóló történetek elbeszélésének módjában is megtalálhatók a női és férfi nyelvhasználati különbségek. Nos, nincsenek saját vizsgálataim; éppen annyi dokumentumfilmet láttam, interjút hallottam, beszámolót olvastam, amennyit a téma iránt átlagosan érdeklődők, benyomásaim ezekből származnak. Utalni tudok hát ezekre a talán közös ismeretekre.
Ha a holokauszt-történeteket egyszer nyelvi szempontból vizsgálnánk, bizonyára nagy szerepe volna a nyelvi tabunak. A nyelvi tabuval kapcsolatban Kiss Jenő Társadalom és nyelvhasználat című könyvében a következőt írja:
"A nyelvi tabu mindenekelőtt a nőket érintette és érinti: elsősorban nekik nem volt és nem szabad, illetőleg illik bizonyos szavakat, kifejezéseket, beszédmódot használni, illetőleg ugyanolyan mértékben használni, mint a férfiaknak. (…) A tabu a fő magyarázata annak is, hogy a nemi életről szólván a nők jóval gyakrabban használtak s az újabb vizsgálatok szerint is gyakrabban használnak »ártatlan« szavakat, kifejezéseket." Kiss Jenő a nemi életről szólván az alábbi példákat említi: a koituszra nemi aktust vagy szeretkezést, a vaginára ott benn kifejezéseket használnak a nők.
És a vizsgálat nyilván csak a normális nemi életre vonatkozik; erőszakról, brutalitásról, megaláztatásról, olyan tettekről, amelyeket emberi ésszel felfogni is meghaladja képességeinket, hogyan is lehetne beszélni?
Emlékeznek a cigány holokausztról szóló magyar dokumentumfilmre? Egyszer láttam, évekkel ezelőtt, remélem, jól emlékszem (noha gyakran kívántam már, bár ne is emlékeznék erre a jelenetre). Ősz hajú cigány asszonyt kérdeznek meddőségének okáról. Kiderül, áramot vezettek belé. Hová? – hangzik a kérdés. Testbe – hangzik a válasz. És ekkor megszólal a férj a háttérben: A hüvelyébe, csak nem tudja mondani.
Enyhébb példa. A második világháború alatt tizennyolc évesen Budapesten bujtatott Anikó (néni) mesél az őt kérdező gyerekeknek a felszabadulásról, az oroszok bejöveteléről. (Lili és Anikó. Dokumentumfilm. Lauder filmek). Meséli, hogy a csinosabb lányokat kihívták krumplipucolásra… s később hozzáteszi, hogy aztán elkezdtek félni, mert az a krumplipucolás nem is krumplipucolás volt. Ennyi. Nem is krumplipucolás.
A 2005. április 16-i Holokauszt Emléknap programját böngészve találkoztam először ezzel a kérdéssel, s alaposan elgondolkoztam rajta. Van-e a szenvedésnek neme? – hangzott a meghirdetett beszélgetés címe, és az alcím: Nők a Holocaustban.
Azt gondoltam, az este újszerűsége éppen abban rejlik majd, hogy bepillantást nyerhetünk létező, ámde zömében ismeretlen történetekbe. Tévedtem. Valódi meglepetést az nyújtott, hogy ¬– noha a hallgatóság körében nagyobb számban voltak jelen nők, mint férfiak – a beszélgetés apropója kérdőjeleződött meg, parázs vita alakult ki nők és nők között, van-e a szenvedésnek neme: s azok voltak hangosabbak és egyszersmint feldúltabbak, akik amellett kardoskodtak, hogy nem, nincs neme a szenvedésnek, az egész kérdésfeltevés egy hülyeség, "ne vegyük már el ezt is a férfiaktól".
Én a magam részéről többek közt a döbbenettől nem jutottam szóhoz. Érveket sorakoztattam fel magamban, s találtam is egy csokorra valót, de egyrészt megbénított két történet, két női történet, melynek nem tudtam egyhamar a hatása alól kivonni magam, másrészt ott helyben elhatároztam, ha sikerül mondandómat legalább részben érzelemmentesíteni, csak annyira, hogy ne remegjen a hangom, akkor igenis elmondom, mit gondolok; ha másként nem megy, hát írásban.
Azt állítom tehát, hogy a szenvedésnek igenis van neme. Ez önmagában nem minősítés: nem tesz különbséget férfi és nő szenvedésének mértéke között, nem mondja, hogy egyik nagyobb, fájdalmasabb, "értékesebb" mint a másik. De vannak férfi és vannak női történetek. A "történet" szó jelenti az eseményt, ami megtörtént, és jelenti az esemény elbeszélését. Márpedig vannak események, melyek csak férfiakkal, s vannak, melyek csak nőkkel esnek, eshetnek meg, és van különbség egy férfi és egy nő története között az elbeszélés módjában. Mindez igaz általában – és igaz a Holokauszt történeteire is. Ezt szeretném bizonyítani a következőkben.
*
2005. április 16-án Vajda Júlia pszichológus-szociológus tolmácsolásában egy holokauszt-túlélő, bizonyos Márti néni történetét hallgathattuk meg. Vajda Júlia több ízben szó szerint idézte a Márti nénivel készített interjú megrázó részleteit, s ezeket a kiragadott részleteket a saját – szakmailag pontos, egyszersmind mély empátiáról és megrendültségről tanúbizonyságot tevő – szavaival kommentálta.
A történet (ami Márti nénivel megtörtént): női történet; a történetmondás pedig szintén női történetmondás, mind Márti néni részéről, mind Vajda Júlia részéről (ami nem kérdőjelezi meg szakmai hitelességét).
Márti néni története kibogozható Vajda Júlia Magunkra hagyva című írásából, ez az írás mégis inkább az ő történte, s nem Márti nénié.
A formát, ahogyan az emléknap estéjén a Páva utcában hallottam, hiába kerestem az Interneten, nem találtam. Így a történetet újramesélem én magam: a történetmondáson változtatva tehát, de a megtörtént események Márti néni-féle objektivitásán nem.
Márti néni története auschwitzi történet. Sokan vagyunk, akik azt hisszük, tudunk valamit Auschwitzról. Esetleg még azt is tudjuk, tudásunk mily kevés – mégis, azt hisszük, a szó, "Auschwitz", behatárolt jelentéssel bír, történetek jutnak róla eszünkbe, sok viszonylag hasonló, szinte egyforma történet. Mindannyian tévedünk.
"S Márta néni mesél. Egyre rémesebb részletek jönnek. Auschwitzban vagyunk a rámpán - elválasztják apjától. Aztán a húga skarlátos lesz, s elkerül anyjától és tőle. Ő is skarlátot kap. Húgával találkozik a skarlát-barakkban, de elszakad anyjától. Ma már tudjuk, örökre. Felépülnek a skarlátból. Vissza a barakkba. Szelekció. Húga balra, ő jobbra – Mengele felől nézve. De a saját perspektívájukból nézve fordítva. Ez fontos. Mert akkor nem merül bele a húga halálába. Beszélhet a soá-ábrázolások hiteltelenségéről. S ez segítség. Hisz furdalja a lelkiismeret azóta is, hogy nem ment vele. Pedig úgy emlékszik, ő intett, hogy menjen" – olvasható Vajda Júlia Magunkra hagyva című írásában.
Auschwitz, rámpa, skarlát, barakk, szelekció – azt hisszük, ezek az "egyforma" történetek kulcsszavai. És fogalmunk sincs, hogy az az egy mozdulat, ahogyan a jobbra szelektált húg még int, hogy gyere, hogyan befolyásol egy egész életet. Mert a húg meghal, a nővére életben marad, és örökre gyilkosnak, a húga gyilkosának érzi magát.
Egy újabb szó: sterilizálás. Injekció, savak a méhbe, a petevezetékekbe. Bármit is olvastam, tudom, hogy erről nem tudok semmit. A fiatal lányt megnyomorítják, megcsonkítják és meddővé teszik, s mikor már a gáz is megváltás volna, egy Obersturmbannführer négy másik lánnyal együtt kicibálja a gázkamrából. Még pár hónap (év, évtized) életre ítéli.
S a húga gyilkosságként megélt halála után valódi gyilkosság részese lesz: "Még jön a meggyilkolt csecsemő is. Akit megöltek, mielőtt felsírhatott volna. S Márta néni kellett, hogy kivigye a latrinára. S szembe jött vele Mengele. De megúszta. Nem, ez már nekem is sok. Itt kicsordulnak a könnyei" – írja Vajda Júlia.
De az emléknap estéjén ennél többet kap tőle a hallgatóság: Márti néni szavait, a szó szerint idézett szavakat. Az interjúban Márti néni elmeséli, hogy mindig ezt csinálták, ha egy terhes nő egyáltalán megérte, hogy megszülje gyermekét. A szülő nő száját befogták, a csecsemőt azonnal megfojtották. Így mentették az anya életét. És elmeséli azt is, hogy a vérnek, a halott csecsemőnek szaga volt, félreismerhetetlen szaga volt.
Ez már mindannyiunknak sok, gondolom. Mégis: eltávolodom Márti nénitől, és arra a névtelen lányra gondolok, aki Auschwitzban hozta világra első (talán egyetlen) gyermekét, akinek a száját befogták, miközben szülési fájdalmak gyötörték gyenge testét, akinek élete gyermeke életébe került – és a magam részéről elképzelhetetlennek tartom, hogy ő maga sokkal tovább élt volna egyperces gyermekénél.
Nem akarom megismételni Vajda Júlia gondolatmenetét, főként nem sajátomként előadni, Márti néni történetének ismertetése mégis szükségszerű. Ugyanis akár csak ez az egy "epizód": a szülő nő, a csecsemőgyilkosság, az asszonyok közös bűne, hogy a társuk életét mentsék – minden kétséget kizáróan női történet.
De női történet Márti néni hátralévő életének hat évtizede is. Hogy meddő marad, de nincs férfi, akivel erről őszintén beszélni tudna, hogy örökre a húga gyilkosának, s annak a bizonyos csecsemőnek a gyilkosának érzi magát, s így, kétszeres gyermekgyilkosként soha fel sem merül benne, hogy bárhogyan, de egy gyerek anyja lehessen.
"Férfiakat is sterilizáltak" – hangzott el többek szájából az ellenérv. Igen. A férfiak szenvedése nem kisebb. Más. A férfiak sterilizálása férfi történet. Ami petevezetékről, méhről, anyaságról és meddőségről, és egyáltalán nem utolsósorban a női lélekről szól, az viszont női történet. Nincs sterilizálás úgy általában. Ilyen nem létezik. Aligha hiszem, hogy nőt nőiségétől jobban megfoszthattak volna, mint így, az anyává válás (és nem mellékesen a szexuális öröm átélésének) képességétől brutális módon, testi-lelki értelemben örökre elvágva.
Vajda Júlia felolvasása után szinte senki nem tudott megszólalni. Egyvalakinek volt joga a hangját hallatni, egy nagymama korú néninek – aki serdülő kislányként maga is megjárta a holokauszt poklát. Tizenöt évesen a táborban élte át nővé érésének testi változásait – az első menstruáció jelentkezését. Elmesélte: a lábán csurgó vér, hogy mosakodni semmi szín alatt nem volt lehetséges, hogy saját ruhájának rongyaiból kellett csíkokat hasogatni, örökre fájdalmassá tette ezt az élményt. S bár a táborban, mint minden nőnek, neki is elmaradt a menzesze, később hóról-hóra azt a fájdalmat, testi-lelki kínt élte át, mint akkor, először…
Minden történet, ami a havi vérzésről, az első, az elmaradó vérzésről, a görcsökről, egyéb testi tünetekről, ezekből következően az anyaságról, szülésről, és egyáltalán nem utolsó sorban a női lélekről szól: női történet.
*
Ami tehát megtörténik igenis lehet női történet. A női és férfi nyelvhasználati különbségek miatt pedig óhatatlanul léteznek különbségek a történetmesélésben is.A szociolingvisztika a nemekkel kapcsolatban azt vizsgálja, hogy a társadalom nemek szerinti tagolódásának vannak-e, s ha igen, milyen nyelvhasználati következményei. A korszerű nézet szerint a nyelv és a társadalom kölcsönhatásban áll egymással, a nemek szerinti nyelvhasználati különbségek pedig nem a biológiai nemiségre vagy a belőle eredeztetett pszichikai adottságokra, hanem a társadalmi nem (gender) jelenségére vezethetők vissza. Ha tudni és magyarázni akarjuk, hogyan különbözik a női és a férfi nyelvhasználat, akkor tudni kell, hogyan különböznek a nők mint társadalmi csoport a férfiaktól mint társadalmi csoporttól. Vizsgálni kell társadalmi kapcsolatrendszerüket, kommunikációs hálózatukat. Figyelemmel kell lenni a csoportok közötti és a csoporton belüli nyelvhasználat egyezéseire és eltéréseire.
Írásom ezen a ponton akkor válna igazán izgalmassá, ha példákkal igazolnám, mi több, saját szociolingvisztikai vizsgálatokra hivatkozhatnék arról, hogy a holokausztról szóló történetek elbeszélésének módjában is megtalálhatók a női és férfi nyelvhasználati különbségek. Nos, nincsenek saját vizsgálataim; éppen annyi dokumentumfilmet láttam, interjút hallottam, beszámolót olvastam, amennyit a téma iránt átlagosan érdeklődők, benyomásaim ezekből származnak. Utalni tudok hát ezekre a talán közös ismeretekre.
Ha a holokauszt-történeteket egyszer nyelvi szempontból vizsgálnánk, bizonyára nagy szerepe volna a nyelvi tabunak. A nyelvi tabuval kapcsolatban Kiss Jenő Társadalom és nyelvhasználat című könyvében a következőt írja:
"A nyelvi tabu mindenekelőtt a nőket érintette és érinti: elsősorban nekik nem volt és nem szabad, illetőleg illik bizonyos szavakat, kifejezéseket, beszédmódot használni, illetőleg ugyanolyan mértékben használni, mint a férfiaknak. (…) A tabu a fő magyarázata annak is, hogy a nemi életről szólván a nők jóval gyakrabban használtak s az újabb vizsgálatok szerint is gyakrabban használnak »ártatlan« szavakat, kifejezéseket." Kiss Jenő a nemi életről szólván az alábbi példákat említi: a koituszra nemi aktust vagy szeretkezést, a vaginára ott benn kifejezéseket használnak a nők.
És a vizsgálat nyilván csak a normális nemi életre vonatkozik; erőszakról, brutalitásról, megaláztatásról, olyan tettekről, amelyeket emberi ésszel felfogni is meghaladja képességeinket, hogyan is lehetne beszélni?
Emlékeznek a cigány holokausztról szóló magyar dokumentumfilmre? Egyszer láttam, évekkel ezelőtt, remélem, jól emlékszem (noha gyakran kívántam már, bár ne is emlékeznék erre a jelenetre). Ősz hajú cigány asszonyt kérdeznek meddőségének okáról. Kiderül, áramot vezettek belé. Hová? – hangzik a kérdés. Testbe – hangzik a válasz. És ekkor megszólal a férj a háttérben: A hüvelyébe, csak nem tudja mondani.
Enyhébb példa. A második világháború alatt tizennyolc évesen Budapesten bujtatott Anikó (néni) mesél az őt kérdező gyerekeknek a felszabadulásról, az oroszok bejöveteléről. (Lili és Anikó. Dokumentumfilm. Lauder filmek). Meséli, hogy a csinosabb lányokat kihívták krumplipucolásra… s később hozzáteszi, hogy aztán elkezdtek félni, mert az a krumplipucolás nem is krumplipucolás volt. Ennyi. Nem is krumplipucolás.