2014. 04. 16.
A holokausztról gyerekeknek 1.
A 2000/2001-es tanév egyik kiemelkedő jelentőségű eseménye a Holokauszt Emléknap beiktatása volt a középiskolai emléknapok sorába. Az emléknap bevezetése – elvileg – nagy lépés a holokausztoktatás terén. De mit jelent a gyakorlatban? Hogy a holokauszt emléknapja Magyarországon április 16., lassan megszokják a diákok, akkor is, ha szerencsétlenül hétvégére esik, vagy a tavaszi szünettel ütközik.
De mit tud a diák a holokausztról? Lehet-e kötelező ünnepnapon, fehér ingben, tornateremben állva megtudni bármi lényegit róla? És ha ez az út nem járható, hogyan lehet méltóképpen megemlékezni erről a napról az iskolában?
A kérdés megválaszolására többen tettek már kísérletet. Én magam is olvastam pályázatokat, amelyek az emléknap emléknapoktól, ünnepélyektől eltérő megtartását tűzték ki céljukul, de ezek között olyan elborzasztó "kézműves foglalkozással" is találkoztam, melynek során mindenki sárga csillagot készít.
A saját válaszom jellemzően magyartanári válasz, amely a szavak és az irodalom erejében hisz, egy meghitt beszélgetésben, amelyet egy könyvről, egy könyv kapcsán folytat le az osztály és a tanár. Az alábbiakban olyan gyerekkönyveket, ifjúsági regényeket szeretnék felsorolni és bemutatni, amelyek segítségével létrejöhet az a bizonyos meghitt beszélgetés. A felsorolás sorrendjét a korosztályi sajátosságok határozzák meg.
Eve Bunting meséje, ahogyan alcíme is jelzi, valóban egy kifejtett allegória, amely Martin Niemöller tapasztalatain alapul. "Amikor Németországban a nácik a kommunistákért jöttek, én nem álltam ki értük, mert nem voltam kommunista. Utána a zsidókért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert nem voltam zsidó. Utána a szakszervezeti tagokért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert nem voltam szakszervezeti tag. Aztán a katolikusokért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert protestáns voltam. Aztán értem jöttek, és addigra már senki sem maradt, aki kiálljon mellettem."
A mese nyelvén mindez barátságosabbnak tetszik: a helyszín a tisztás, a szereplők a kis erdei állatok. Madarak és mókusok, nyulak, békák, halak boldogan élnek együtt, egészen addig a napig, amíg a Rettentő Valamik megjelennek életükben. És a Rettentő Valamik mindig elvisznek valakiket. Először a tollas állatokat, később a bozontos farkúakat, és így tovább. Az erdő egyre üresebbé válik, de az ott maradottakat örömmel tölti el, hogy nem ők lettek a Rettentő Valamik áldozatai, és mindig találnak magyarázatot arra is, miért érdemelték meg a madarak, a mókusok és a többiek, hogy elvigyék őket. Az állatok közti párbeszédek jól példázzák az emberi megalkuvást, gyávaságot vagy a rosszindulat nélküli, de ostoba vágyat arra, hogy a minket körülvevő dolgokat racionálisnak, igazságosnak tarthassuk. Mindeközben a mese felhívja a figyelmet arra is, hogy tanuljuk meg tolerálni társaink másságát, akár "tollasak", akár "bozontos farkúak".
A mese talán kissé didaktikus, de szerencsésen épít az állatmesék hagyományaira, s rejtett üzenetét sikeresen közvetíti az állatok – vagy inkább állatmesék – nyelvén értőknek. Feldolgozását egyszerű kérdésekkel segíthetjük. Például: Miért mondja az Öreg Nyúl, hogy nem szabad kérdezősködni? Mivel magyarázod a Tarajos Sül viselkedését? Szerinted sikerülni fog Kisnyuszinak beszélni más erdei állatokkal? Hinni fognak neki? Hallgatni fognak rá? Te mit mondanál a helyében?
A kötetet fekete-fehér rajzokkal Stephen Gammel illusztrálta. Feladat lehet színes illusztráció készítése is, sőt szerencsés, ha a történet befejezését, folytatását nem verbálisan várjuk el a gyerekektől, hanem rajzos formában.
Karen Levin "igaz története" tulajdonképpen két történet. Az egyik Hanáról szól, Hanáról, a zsidó kislányról, kinek nevével egy kofferen találkozik először Fumiko Ishioka, a Tokiói Holokauszt Oktatási Központ koordinátora – a másik történet pedig arról szól, hogyan késztette nyomozásra Fumikot a múzeumba járó gyerekek kíváncsisága, személyesség iránti vágyuk.
Fumiko a japán gyerekek számára szerette volna megismerhetővé és megérthetővé tenni a holokausztot. Személyes tárgyakat keresett múzeumába, amelyeket a gyerekek meg is érinthetnek akár. Végül az Auschwitz Múzeum adta meg a segítséget: egy gyerek zokniját, cipőjét, mellényét, egy doboz Zyklon B mérges gázt és egy bőröndöt küldve el. Ez a bőrönd volt Hana bőröndje. A bőrönd volt az egyetlen tárgy, amelyet a központban egy névhez tudtak kapcsolni. Izgatta a gyerekeket az ismeretlen kislány.
Fumiko érdeklődött az auschwitzi múzeumnál, nem tudnának-e segíteni neki, hogy információkhoz jusson Hanával kapcsolatban, de sem Auschwitzban, sem Izraelben, sem Washingtonban nem hallottak Hana Brady nevű lányról. Végül Auschwitzban mégis felfedeztek valamit: megtalálták Hana nevét egy listán, amely azt mutatta, hogy Hana egy Theresienstadt nevű helyről érkezett Auschwitzba. Theresienstadt pedig nem más, mint a Cseh város, Terezin. Fumiko a Terezin Gettó Múzeumtól megkapta Hana öt rajzának színes fényképét.
A gyerekek, akik önként jelentkeztek a központba, kis csoporttá alakultak, klubjukat Kis Szárnyaknak nevezték el. Már csak egy fénykép hiányzott Hanáról. Nagyon szerették volna tudni, hogyan nézett ki. Fumiko megnyitotta a kiállítást az addig megszerzett tárgyakból, és azt a címet adta neki: A holokauszt gyerekszemmel.
A kiállításnak nagyobb volt a sikere és látogatottsága, mint amire számított, de mindenki Hana iránt érdeklődött. Fumiko elhatározta, hogy személyesen látogat el Terezinbe, hátha mégis talál valamit. És valóban talált is valamit, sőt: valakit. Rábukkant George Brady nevére, közvetlenül Hana neve alatt egy olyan könyvben, amely
90.000 ember nevét tartalmazta, akiket mind itt tartottak fogva, és innen szállítottak keletre. A könyvben Hana neve mellett volt egy pipa. George neve mellett azonban nem állt semmi.
A pipa, amint azt sajnos sejteni lehet, azt jelzi, hogy az illető nem élte túl a koncentrációs tábort. Hana tehát biztosan meghalt már – de a tény, hogy bátyja nem halt meg a háború során, Fumikót erővel töltötte el, és még a felfedezés napján George elérhetőségének birtokába jutott. Levelet írt a Torontóban élő George-nak. Félt, hogy George esetleg hallani sem akar Hana bőröndjéről, a japán Holokauszt Központról, egyáltalán semmiről, ami fájdalmas emlékeivel kapcsolatos. George azonban felvette a kapcsolatot Fumikóval, és ellátogatott Japánba, hogy megnézze Hana bőröndjét a Tokiói Holokauszt Oktatási Központban, és meséljen a gyerekeknek, akik szívükbe zárták az ő kishúgának emlékét.
"George ráébredt, hogy Hanának végül valóra vált az álma. Hana tanár lett. Miatta – a bőröndje és a története miatt – több ezer japán gyerek tanul arról, amit George a világ legfontosabb értékeinek hitt: a toleranciáról, a tiszteletről és az együttérzésről." És Hana bőröndje folytatta útját…
Ez tehát az egyik szála a történetnek. S ezzel párhuzamosan egy kislány életébe nyerhetünk bepillantást, Hana életébe, amelynek oly korán, tizenhárom évesen vége szakadt. A könyv nem igazán szépirodalmi mű, hiszen dokumentálni igyekszik mind Hana életét, mind Fumiko nyomozását. De nyilvánvalóan nem pusztán objektív adatgyűjtemény, hiszen gyerekek számára íródott, akiknek tudniuk kell a holokausztról és a világ legfontosabb értékeiről.
Feldolgozása sem történhet úgy, mint egy mese vagy egy regény feldolgozása. A legteljesebb hatást akkor éri el, ha példát mutat, követendő példát, és egy osztály, egy közösség erőt merít belőle ahhoz, hogy maga is kutatómunkába kezdjen, hogy felkutasson és személyes ismerőssé tegyen a saját maga számára valakit a múltból, akinek akár egy pár cipője, egy rajza vagy épp bőröndje többet mesél a múltról, mint bármilyen történelemkönyv.
A Számláld meg a csillagokat című regény az Animus kiadónál jelent meg, szerzőjétől, Lois Lowrytól a kiadó más regényt is kiadott már, és csillogó aranyszínű címével ugyanolyan izgalmas ifjúsági könyvnek tűnik, mint sok egyéb arany- és ezüstszínű címmel ragyogó társa. Amiben különbözik tőlük, az az, hogy története történelmi tényeken alapul, és utószava lerántja a leplet minden fikcióról – vagy inkább rávilágít minden tényszerűségre.
A könyv főhőse Annemarie Johansen, tíz éves kislány. Annemarie nem zsidó, de legjobb barátnője, a szintén tízéves Ellen az. Koppenhágában élnek, és szinte természetesnek veszik, hogy az utcák sarkán német katonák állnak. Az azonban számukra is különleges esemény, hogy Ellen egy éjszakát Annemarie családjánál tölthet. Ha nem volna háború, ez minden kislány számára jó mulatságnak tűnne. De háború van, 1943, és Dániában üldözik a zsidókat. Ezért Ellen úgy tölti Annemariéknál az éjszakát, hogy azt sem tudja, szülei merre vannak, és a család tagjának kell kiadnia magát, mikor éjjel a náci tisztek rájuk törnek. Annemarie szülei azt hazudják, ez a feketehajú kislány nem más, mint Annemarie nővére, Lisa.
A család magától értetődő segíteni akarása és szolidaritása a kezdete egy olyan folyamatnak, amelynek során Annemarie részese lesz a dániai ellenállásnak, annak a hihetetlen bravúrnak, hogy sikerült csaknem az egész zsidó lakosságot – mintegy 7000 embert – halászhajókon átmenekíteni Svédországba.
A regény a szolidaritásról szól, arról, hogy a bátorság nem a tündérmesék hőseinek kizárólagos erénye. Lowryt a dán nép bátorsága fogta meg, az a kiállás, amit szeretett királyuk X. Christian vezetésével tanúsítottak. Hogy mennyire szerették őt, arról egy hiteles dokumentumból származó anekdota emlékezik meg a regényben, miszerint egy kisfiú azt válaszolta egy német katona kérdésére (ha az ott tényleg a király, hol vannak a testőrei?), hogy "az ő testőre egész Dánia".
Annemarie kitalált személy, de az 1943-as év eseményei valósak. Dánia 1940-ben hódolt be Németországnak, mivel túl kicsi és védtelen ország volt, számottevő hadsereg nélkül. A király tehát behódolt, és egy éjszaka alatt ellepték az országot a német katonák, s öt éven át ők maradtak Dánia urai. De Christian király minden reggel védelem nélkül kilovagolt a palotából és köszöntötte népét.
1943-ban a dánok elsüllyesztették egész hadiflottájukat Koppenhága kikötőjében, amikor megtudták, hogy a németek saját céljaikra akarják lefoglalni azt. Ebben az évben, a zsidó újév ünnepén a zsinagógában összegyűlteket figyelmeztette a rabbi, hogy a németek el fogják hurcolni őket. A rabbi ezt egy magas rangú német tisztviselőtől, Duckwitztől tudta, aki figyelmeztette a dán kormányt. A zsidók nagy része tehát elmenekült már az első rajtaütés előtt.
A regény egyik legizgalmasabb pontján Annemarie, miközben a már nagybátyja hajójára menekített csoport felé rohan egy csomaggal, felfegyverzett katonákkal találkozik az erdőben. Megpróbál úgy viselkedni, ahogyan cserfes kishúga viselkedne a katonák társaságában, félelem nélkül, naivan, de határozott véleménnyel. A jelenetet az teszi különösen félelmetessé, hogy sem Annemarie, sem az olvasó nem tudja, mi lapul kis kosarában, csak azt tudjuk, hogy annak a nagyon fontos valaminek feltétlenül utol kell érnie a csoportot, különben az egész akció kudarcba fulladhat. Izgulunk tehát a hajóban szorongó zsidókért, de izgulunk Annemarie-ért is, hiszen ha a katonák rájönnek, mi van nála, óriási bajba kerülhet. De a katonák nem jönnek rá, sőt az olvasók és Annemarie sem - pedig kipakolják a kis kosarat!
Bármilyen hihetetlen, az a bizonyos nagyon fontos dolog nem más, mint egy zsebkendő. S ami a legfurább, ez nem Lowry képzeletének szüleménye, hanem szintén történelmi tény. Ugyanis miután a nácik rendőrkutyákat kezdtek bevetni, hogy kiszimatolják az elrejtett utasokat a halászhajókon, svéd tudósok gyorsan kidolgozták az efféle leleplezés ellenszerét. Nem volt ez más, mint egy szárított nyúlvérből és kokainból álló por. A vér vonzotta kutyákat, ám amikor beleszagoltak, a kokain átmenetileg tönkretette szaglóérzéküket. Szinte minden kapitány használt ilyen beporozott zsebkendőt, és ez sok életet mentett meg.
Lowry könyvében emléket állít a zsidók megmentését irányító dán ellenállás vezetőinek, különösképp azoknak, akik fiatalon hunytak el azért, mert ragaszkodtak elveikhez. Ilyen fiatalember volt Kim Malthe-Bruun is, aki így írt halála előtt édesanyjának:
"Ne a háború előtti időkbe álmodjátok vissza magatokat! Az álmotok inkább az legyen, öregnek és fiatalnak egyaránt, hogy egyszer az emberi tisztesség uralkodjon a földön, s nem egy beszűkült, előítéletekkel teli világ. Erre a hatalmas ajándékra áhítozzatok, ezért érdemes élni és harcolni…"
Lowry könyve is egy lépést jelent afelé, hogy meg szűnjenek az előítéletek. Regényét akár tízévesek is olvashatják, hiszen jó érzékkel nem a zsidók szenvedését hangsúlyozza, hanem a dánok összefogását, és egyáltalán, az emberi összefogás erejét, amely még a szervezett és világuralomra törő gyűlöleten is diadalmaskodhat.
Feldolgozása során talán először teremtünk alkalmat arra, hogy a gyerekek tisztázhassák, mit jelent zsidónak lenni, vagy elmondhassák, hogy szerintük mit jelent (nem ugyanaz). Kiváló alkalmat teremt arra is, hogy az előítéletekről, de még inkább az empátiáról, a szolidaritásról beszéljünk. A regény olvasása során leginkább Annemarie-val azonosulhatnak, sok kérdést tehát úgy érdemes megfogalmazni: te mit tettél volna, te hogyan éreztél volna, mit gondoltál volna Annemarie helyében?
Mivel sok nem fikciós elem adja a történet vázát – a helyszín, az évszámok, a történelmi események – érdemes térképet használni, megnézni, hol van Dánia, Svédország, és a könyv alapján közösen kronológiát írni.
Az Animus kiadónál jelent meg a Sziget a romok között című könyv is. A kiadó 9 – 12 évesek számára ajánlja. Megkockáztatom, hogy még a középiskola első osztályáig érdekes olvasmánynak bizonyul. Mindenestre a fikciós művek közül jelenleg ez szól a legidősebbeknek, ezek után már csak Anne Frank naplója áll az érdeklődők rendelkezésére, az azonban nem fiktív, nem regény, tehát más olvasási stratégiát kíván meg olvasójától, s más eszközökkel biztosítja az átélést; mentálisan is érettebb hozzáállást kíván meg.
Uri Orlev 1931-ben született Varsóban. 1939 és 1941 között a varsói gettóban élt öccsével és édesanyjával, aki még a megszállt Varsóban a nácik áldozata lett. (Apja a háború kitörésekor orosz fogságba került.)Orlevet és öccsét a németek a bergen-belseni koncentrációs táborba hurcolták. A háború után Izraelben telepedett le.
Regénye természetesen Varsóban játszódik, a varsói gettólázadás idején. Főhőse egy tizenegy éves kisfiú, Alex, aki egy romházban rendezkedik be. A romház harmadik emelete válik az ő külön kis szigetévé, amely mások számára láthatatlan és megközelíthetetlen, hiszen a romokban lévő házban egyedül ő tud közlekedi, nem kevés leleménnyel összeállított kötéllétrájával.
A sziget metafora nem titkoltan Robinsont idézi. A kisfiú sokat olvasott és olvas a bujkálás idején is, mikor teheti: ha az elhagyott lakásokban könyvre talál. Robinson történetét is így találta, egy ismeretlen kisfiú hátrahagyott könyvtárában. A metafora könnyen érthető, kibontható: Alex úgy él a gettó oldalán lévő Madár utca 78. szám alatt, teljes elszigeteltségben, mintha egy lakatlan szigetre vetődött volna, s bár a lengyel oldal szinte karnyújtásnyira van tőle, ablakából a lengyelek ablakira lát, a lengyelek, a szabadok olyan távol vannak tőle, mint Robinsontól a legközelebbi lakott vidék.
Irodalmi szempontból, azon túl, hogy izgalmas, jó regény, hallatlanul fontos funkciót tölthet be: kérdésfelvetéseivel előkészítheti a terepet egy kihagyhatatlan "felnőtt könyv", a Sorstalanság elolvasása számára. Ki ne emlékezne például a Sorstalanság főhősének azon eszmefuttatására, amelynek hatására Annamária, a házbéli zsidó lány zokogásban tör ki, s mely eszmefuttatásnak szintén egy olvasmányélmény, a Koldus és királyfi az alapja? Az én-tudat, az identitás, a "mi lett volna, ha…?" – kérdései egy gyerekregényben nem jelenhetnek meg olyan torokszorító erővel, mint Kertész regényében, de hatását tekintve az alábbi idézet talán hasonló eredményt produkál egy gyerek gondolatmenetében.
"Egyszer, még kiskoromban, mikor anya még velünk volt, nagyon megharagudtam rá (ti. apára T.Zs.). Anyáról beszéltünk, és apa megjegyezte, hogy ha nem anyát veszi el, én meg se születtem volna. Sőt! Ha nem pont akkor születek, amikor, én akkor sem léteznék. Nagyon mérges lettem. Nem voltam hajlandó szóba állni vele, amíg meg nem ígérte, hogy soha többé nem hozza ezt az ügyet szóba. Mert mi az, hogy ha nem anyát veszi el?! Ráadásul egyébként is csak azt tudtam elképzelni, hogy én mindenképp léteznék. Lehet, hogy mások lennének a szüleim, és máshogy néznék ki, de akkor is én lennék az. Talán nem is most élnék. Talán egy másik korban. Mondjuk a háború után születek csak meg. Jó is lett volna…"
Más, nem ennyire kézenfekvően párhuzamos motívumok is összevethetők a két regényben, az apa, az anya alakja, a tizenegy és a tizennégy éves kisfiúk gondolkodása, nem utolsósorban gondolataik a "gyökerekről", a zsidóságról, a saját zsidóságukról (vagy nem zsidóságukról).
Mindazonáltal alapvető különbség a két regény között (természetesen eltekintve attól, hogy az egyik ifjúsági regény), hogy míg a Sziget a romok között szinte zökkenőmentesen értelmezhető egyfajta sajátos robinzonádként, addig ez Kertész regényével kapcsolatban nyilvánvaló módon nem mondható el. De miért is nem? Hiszen – bár szégyelltem bevallani, de baráti társaságban egyszer végül mégis előhozakodtam vele – én például akár negyedszeri olvasásra is azon kaptam magam bizonyos jelenetekhez érve, hogy igenis úgy olvastam odáig, mint gyerekkoromban a Robinson Crusoe-t, a hőssel teljes mértékben azonosulva, s az általa szerzett információkat, felfedezéseket mint a saját életemre vonatkoztatható biztos tudást raktározva el. És ezáltal a mai napig tudom, hogyha lakatlan szigetre keverednék és naplót szeretnék írni, akkor hamut és vizet keverve tintát kapnék, ellenben minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy olyan kijelentést tegyek, hogy tudom, ha koncentrációs táborba kerülnék, akkor a konyháról krumplihéjat lopva táplálékhoz juthatnék.
Tehát a Sorstalanságot olvasva még el lehet gondolkozni azon, mit tennék, ha egy csomó idegennel együtt összezárnának mondjuk egy vámházban, de a képzeletnek - vagy valami másnak - a határán túl van a kérdés, mit tennék, ha koncentrációs táborban kellene élnem.
A Sziget a romok között azért marad az elviselhetőség határán, mert nemcsak azt a kérdést feszegeti, hogy mit tennél te, olvasó, a kisfiú helyében (természetesen a Sorstalanság is ennél jóval többet kérdez), hanem lépten nyomon állásfoglalásra késztet egyéb szereplőkkel kapcsolatban. Ki jó és ki rossz? Ki spicli és ki nem az? Lehet-e egy zsidó is rossz, lehet-e egy lengyel is jó? Egyformák-e a németek? A relációk – hiszen a kisfiú kapcsolatba kerül bujdosó zsidóval, zsidókat segítő lengyellel, zsidó és lengyel fosztogatókkal és mindenféle emberrel – el-elterelik a figyelmet a kisfiú sorsának szinte elviselhetetlen mozzanatairól, és természetesen nem kapunk képet arról, mi történik az elhurcoltakkal, nem látjuk a koncentrációs táborokban zajló életet és a halálgyárak működését.
A Sziget a romok között nemcsak mint irodalmi mű építhető be a tananyagba, de a történelemoktatás része is lehet, hiszen a regény ürügyén beszélhetünk a varsói gettóról, és a varsói gettólázadásról is.
A regény feldolgozása során kiindulhatunk abból, olvastak-e már a gyerekek szigetről szóló könyvet, könyveket. Feladat lehet ezek felsorolása, hozzátéve, hogy próbálják meg felidézni, melyik történet hol játszódik, és próbálják meg megfogalmazni, az adott művekben mit jelentett a sziget. (Magányt? Erőpróbát? Egy kísérlet helyszínét? Száműzetést? Kalandot? Felnőtté válást? Természetesen a válaszok akkor igazán értékesek, ha minden segítség nélkül "fejtik meg" az egyes szigetmotívumok jelentését, tehát ezt a felsorolást nem érdemes a kérdésbe beleszőni.) Segítséget nyújthat a tanári felkészülésben a Tanári Kincsestárban (Irodalom) 2002. áprilisában megjelent Kétévi vakáció-elemzés, melynek során a szerző külön figyelmet szentel a szigetnek mint motívumnak, kifejti a témakör szerepét, és válogatott idézetgyűjteménnyel illusztrálja a szigetmotívum nagyszámú megjelenését az irodalomban.
Mivel a regény egyes szám első személyben íródott, jó alkalmat teremt arra is, hogy megkülönböztessük a regényt a nem fikciós művektől, naplótól, emlékirattól, illetve ez utóbbiakat a fiktív naplótól. Ha van az osztályban olyan tanuló, aki már olvasta Anne Frank naplóját, őt megkérhetjük, mesélje el, miben különbözik Anne naplója – a fiktív – Alex beszámolójától. Fontos, hogy megfogalmazódjék, milyen elvárásokkal, előfeltételekkel olvasunk egy naplót, s milyenekkel egy regényt. S általánosságban is érdemes megfogalmazni, milyen különbségeket várunk a két műtől, illetve formailag-szerkezetileg is miféle különbségek adódnak.
Talán akadnak olyanok is az osztályban, akik látták A zongorista című filmet. Mivel az is Varsóban játszódik, és szintén egy magányos bujdosás története (különösképp akkor vonható párhuzam, mikor Wladislaw Szpilman visszatér a gettóba, és egy romház padlásán húzza meg magát) érdemes összehasonlítani Alex történetét a filmmel is. Kevésbé valószínű, de előfordulhat, hogy akad olyan, aki már a Sorstalanságot is olvasta. Talán ez az összehasonlítás a legkényesebb feladat, hiszen a Sorstalanság kisfiújának egyes szám első személye megzavarhatja ezt a korosztály, könnyen azt hihetik, Kertész Imre "mondja", "gondolja", "vele történik".
Ez a regény sok alapvető fogalom tisztázását is kikényszeríti, többnek lábjegyzetben olvashatjuk is magyarázatát. Írásbeli feladatnak is alkalmas a kérdés, mit jelentenek az alábbi – a regényből származó – kifejezések: gettó, cionizmus, Palesztina, "válogatás", kijárási tilalom, jiddis, spicli, ellenállás, "összekötő", Árec Jiszráél.
De mit tud a diák a holokausztról? Lehet-e kötelező ünnepnapon, fehér ingben, tornateremben állva megtudni bármi lényegit róla? És ha ez az út nem járható, hogyan lehet méltóképpen megemlékezni erről a napról az iskolában?
A kérdés megválaszolására többen tettek már kísérletet. Én magam is olvastam pályázatokat, amelyek az emléknap emléknapoktól, ünnepélyektől eltérő megtartását tűzték ki céljukul, de ezek között olyan elborzasztó "kézműves foglalkozással" is találkoztam, melynek során mindenki sárga csillagot készít.
A saját válaszom jellemzően magyartanári válasz, amely a szavak és az irodalom erejében hisz, egy meghitt beszélgetésben, amelyet egy könyvről, egy könyv kapcsán folytat le az osztály és a tanár. Az alábbiakban olyan gyerekkönyveket, ifjúsági regényeket szeretnék felsorolni és bemutatni, amelyek segítségével létrejöhet az a bizonyos meghitt beszélgetés. A felsorolás sorrendjét a korosztályi sajátosságok határozzák meg.
A Rettentő Valamik – A Holokauszt allegóriája
Eve Bunting meséje, ahogyan alcíme is jelzi, valóban egy kifejtett allegória, amely Martin Niemöller tapasztalatain alapul. "Amikor Németországban a nácik a kommunistákért jöttek, én nem álltam ki értük, mert nem voltam kommunista. Utána a zsidókért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert nem voltam zsidó. Utána a szakszervezeti tagokért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert nem voltam szakszervezeti tag. Aztán a katolikusokért jöttek, és én nem álltam ki értük, mert protestáns voltam. Aztán értem jöttek, és addigra már senki sem maradt, aki kiálljon mellettem."
A mese nyelvén mindez barátságosabbnak tetszik: a helyszín a tisztás, a szereplők a kis erdei állatok. Madarak és mókusok, nyulak, békák, halak boldogan élnek együtt, egészen addig a napig, amíg a Rettentő Valamik megjelennek életükben. És a Rettentő Valamik mindig elvisznek valakiket. Először a tollas állatokat, később a bozontos farkúakat, és így tovább. Az erdő egyre üresebbé válik, de az ott maradottakat örömmel tölti el, hogy nem ők lettek a Rettentő Valamik áldozatai, és mindig találnak magyarázatot arra is, miért érdemelték meg a madarak, a mókusok és a többiek, hogy elvigyék őket. Az állatok közti párbeszédek jól példázzák az emberi megalkuvást, gyávaságot vagy a rosszindulat nélküli, de ostoba vágyat arra, hogy a minket körülvevő dolgokat racionálisnak, igazságosnak tarthassuk. Mindeközben a mese felhívja a figyelmet arra is, hogy tanuljuk meg tolerálni társaink másságát, akár "tollasak", akár "bozontos farkúak".
A mese talán kissé didaktikus, de szerencsésen épít az állatmesék hagyományaira, s rejtett üzenetét sikeresen közvetíti az állatok – vagy inkább állatmesék – nyelvén értőknek. Feldolgozását egyszerű kérdésekkel segíthetjük. Például: Miért mondja az Öreg Nyúl, hogy nem szabad kérdezősködni? Mivel magyarázod a Tarajos Sül viselkedését? Szerinted sikerülni fog Kisnyuszinak beszélni más erdei állatokkal? Hinni fognak neki? Hallgatni fognak rá? Te mit mondanál a helyében?
A kötetet fekete-fehér rajzokkal Stephen Gammel illusztrálta. Feladat lehet színes illusztráció készítése is, sőt szerencsés, ha a történet befejezését, folytatását nem verbálisan várjuk el a gyerekektől, hanem rajzos formában.
Hana bőröndje – Igaz történet
Karen Levin "igaz története" tulajdonképpen két történet. Az egyik Hanáról szól, Hanáról, a zsidó kislányról, kinek nevével egy kofferen találkozik először Fumiko Ishioka, a Tokiói Holokauszt Oktatási Központ koordinátora – a másik történet pedig arról szól, hogyan késztette nyomozásra Fumikot a múzeumba járó gyerekek kíváncsisága, személyesség iránti vágyuk.
Fumiko a japán gyerekek számára szerette volna megismerhetővé és megérthetővé tenni a holokausztot. Személyes tárgyakat keresett múzeumába, amelyeket a gyerekek meg is érinthetnek akár. Végül az Auschwitz Múzeum adta meg a segítséget: egy gyerek zokniját, cipőjét, mellényét, egy doboz Zyklon B mérges gázt és egy bőröndöt küldve el. Ez a bőrönd volt Hana bőröndje. A bőrönd volt az egyetlen tárgy, amelyet a központban egy névhez tudtak kapcsolni. Izgatta a gyerekeket az ismeretlen kislány.
Fumiko érdeklődött az auschwitzi múzeumnál, nem tudnának-e segíteni neki, hogy információkhoz jusson Hanával kapcsolatban, de sem Auschwitzban, sem Izraelben, sem Washingtonban nem hallottak Hana Brady nevű lányról. Végül Auschwitzban mégis felfedeztek valamit: megtalálták Hana nevét egy listán, amely azt mutatta, hogy Hana egy Theresienstadt nevű helyről érkezett Auschwitzba. Theresienstadt pedig nem más, mint a Cseh város, Terezin. Fumiko a Terezin Gettó Múzeumtól megkapta Hana öt rajzának színes fényképét.
A gyerekek, akik önként jelentkeztek a központba, kis csoporttá alakultak, klubjukat Kis Szárnyaknak nevezték el. Már csak egy fénykép hiányzott Hanáról. Nagyon szerették volna tudni, hogyan nézett ki. Fumiko megnyitotta a kiállítást az addig megszerzett tárgyakból, és azt a címet adta neki: A holokauszt gyerekszemmel.
A kiállításnak nagyobb volt a sikere és látogatottsága, mint amire számított, de mindenki Hana iránt érdeklődött. Fumiko elhatározta, hogy személyesen látogat el Terezinbe, hátha mégis talál valamit. És valóban talált is valamit, sőt: valakit. Rábukkant George Brady nevére, közvetlenül Hana neve alatt egy olyan könyvben, amely
90.000 ember nevét tartalmazta, akiket mind itt tartottak fogva, és innen szállítottak keletre. A könyvben Hana neve mellett volt egy pipa. George neve mellett azonban nem állt semmi.
A pipa, amint azt sajnos sejteni lehet, azt jelzi, hogy az illető nem élte túl a koncentrációs tábort. Hana tehát biztosan meghalt már – de a tény, hogy bátyja nem halt meg a háború során, Fumikót erővel töltötte el, és még a felfedezés napján George elérhetőségének birtokába jutott. Levelet írt a Torontóban élő George-nak. Félt, hogy George esetleg hallani sem akar Hana bőröndjéről, a japán Holokauszt Központról, egyáltalán semmiről, ami fájdalmas emlékeivel kapcsolatos. George azonban felvette a kapcsolatot Fumikóval, és ellátogatott Japánba, hogy megnézze Hana bőröndjét a Tokiói Holokauszt Oktatási Központban, és meséljen a gyerekeknek, akik szívükbe zárták az ő kishúgának emlékét.
"George ráébredt, hogy Hanának végül valóra vált az álma. Hana tanár lett. Miatta – a bőröndje és a története miatt – több ezer japán gyerek tanul arról, amit George a világ legfontosabb értékeinek hitt: a toleranciáról, a tiszteletről és az együttérzésről." És Hana bőröndje folytatta útját…
Ez tehát az egyik szála a történetnek. S ezzel párhuzamosan egy kislány életébe nyerhetünk bepillantást, Hana életébe, amelynek oly korán, tizenhárom évesen vége szakadt. A könyv nem igazán szépirodalmi mű, hiszen dokumentálni igyekszik mind Hana életét, mind Fumiko nyomozását. De nyilvánvalóan nem pusztán objektív adatgyűjtemény, hiszen gyerekek számára íródott, akiknek tudniuk kell a holokausztról és a világ legfontosabb értékeiről.
Feldolgozása sem történhet úgy, mint egy mese vagy egy regény feldolgozása. A legteljesebb hatást akkor éri el, ha példát mutat, követendő példát, és egy osztály, egy közösség erőt merít belőle ahhoz, hogy maga is kutatómunkába kezdjen, hogy felkutasson és személyes ismerőssé tegyen a saját maga számára valakit a múltból, akinek akár egy pár cipője, egy rajza vagy épp bőröndje többet mesél a múltról, mint bármilyen történelemkönyv.
Számláld meg a csillagokat
A Számláld meg a csillagokat című regény az Animus kiadónál jelent meg, szerzőjétől, Lois Lowrytól a kiadó más regényt is kiadott már, és csillogó aranyszínű címével ugyanolyan izgalmas ifjúsági könyvnek tűnik, mint sok egyéb arany- és ezüstszínű címmel ragyogó társa. Amiben különbözik tőlük, az az, hogy története történelmi tényeken alapul, és utószava lerántja a leplet minden fikcióról – vagy inkább rávilágít minden tényszerűségre.
A könyv főhőse Annemarie Johansen, tíz éves kislány. Annemarie nem zsidó, de legjobb barátnője, a szintén tízéves Ellen az. Koppenhágában élnek, és szinte természetesnek veszik, hogy az utcák sarkán német katonák állnak. Az azonban számukra is különleges esemény, hogy Ellen egy éjszakát Annemarie családjánál tölthet. Ha nem volna háború, ez minden kislány számára jó mulatságnak tűnne. De háború van, 1943, és Dániában üldözik a zsidókat. Ezért Ellen úgy tölti Annemariéknál az éjszakát, hogy azt sem tudja, szülei merre vannak, és a család tagjának kell kiadnia magát, mikor éjjel a náci tisztek rájuk törnek. Annemarie szülei azt hazudják, ez a feketehajú kislány nem más, mint Annemarie nővére, Lisa.
A család magától értetődő segíteni akarása és szolidaritása a kezdete egy olyan folyamatnak, amelynek során Annemarie részese lesz a dániai ellenállásnak, annak a hihetetlen bravúrnak, hogy sikerült csaknem az egész zsidó lakosságot – mintegy 7000 embert – halászhajókon átmenekíteni Svédországba.
A regény a szolidaritásról szól, arról, hogy a bátorság nem a tündérmesék hőseinek kizárólagos erénye. Lowryt a dán nép bátorsága fogta meg, az a kiállás, amit szeretett királyuk X. Christian vezetésével tanúsítottak. Hogy mennyire szerették őt, arról egy hiteles dokumentumból származó anekdota emlékezik meg a regényben, miszerint egy kisfiú azt válaszolta egy német katona kérdésére (ha az ott tényleg a király, hol vannak a testőrei?), hogy "az ő testőre egész Dánia".
Annemarie kitalált személy, de az 1943-as év eseményei valósak. Dánia 1940-ben hódolt be Németországnak, mivel túl kicsi és védtelen ország volt, számottevő hadsereg nélkül. A király tehát behódolt, és egy éjszaka alatt ellepték az országot a német katonák, s öt éven át ők maradtak Dánia urai. De Christian király minden reggel védelem nélkül kilovagolt a palotából és köszöntötte népét.
1943-ban a dánok elsüllyesztették egész hadiflottájukat Koppenhága kikötőjében, amikor megtudták, hogy a németek saját céljaikra akarják lefoglalni azt. Ebben az évben, a zsidó újév ünnepén a zsinagógában összegyűlteket figyelmeztette a rabbi, hogy a németek el fogják hurcolni őket. A rabbi ezt egy magas rangú német tisztviselőtől, Duckwitztől tudta, aki figyelmeztette a dán kormányt. A zsidók nagy része tehát elmenekült már az első rajtaütés előtt.
A regény egyik legizgalmasabb pontján Annemarie, miközben a már nagybátyja hajójára menekített csoport felé rohan egy csomaggal, felfegyverzett katonákkal találkozik az erdőben. Megpróbál úgy viselkedni, ahogyan cserfes kishúga viselkedne a katonák társaságában, félelem nélkül, naivan, de határozott véleménnyel. A jelenetet az teszi különösen félelmetessé, hogy sem Annemarie, sem az olvasó nem tudja, mi lapul kis kosarában, csak azt tudjuk, hogy annak a nagyon fontos valaminek feltétlenül utol kell érnie a csoportot, különben az egész akció kudarcba fulladhat. Izgulunk tehát a hajóban szorongó zsidókért, de izgulunk Annemarie-ért is, hiszen ha a katonák rájönnek, mi van nála, óriási bajba kerülhet. De a katonák nem jönnek rá, sőt az olvasók és Annemarie sem - pedig kipakolják a kis kosarat!
Bármilyen hihetetlen, az a bizonyos nagyon fontos dolog nem más, mint egy zsebkendő. S ami a legfurább, ez nem Lowry képzeletének szüleménye, hanem szintén történelmi tény. Ugyanis miután a nácik rendőrkutyákat kezdtek bevetni, hogy kiszimatolják az elrejtett utasokat a halászhajókon, svéd tudósok gyorsan kidolgozták az efféle leleplezés ellenszerét. Nem volt ez más, mint egy szárított nyúlvérből és kokainból álló por. A vér vonzotta kutyákat, ám amikor beleszagoltak, a kokain átmenetileg tönkretette szaglóérzéküket. Szinte minden kapitány használt ilyen beporozott zsebkendőt, és ez sok életet mentett meg.
Lowry könyvében emléket állít a zsidók megmentését irányító dán ellenállás vezetőinek, különösképp azoknak, akik fiatalon hunytak el azért, mert ragaszkodtak elveikhez. Ilyen fiatalember volt Kim Malthe-Bruun is, aki így írt halála előtt édesanyjának:
"Ne a háború előtti időkbe álmodjátok vissza magatokat! Az álmotok inkább az legyen, öregnek és fiatalnak egyaránt, hogy egyszer az emberi tisztesség uralkodjon a földön, s nem egy beszűkült, előítéletekkel teli világ. Erre a hatalmas ajándékra áhítozzatok, ezért érdemes élni és harcolni…"
Lowry könyve is egy lépést jelent afelé, hogy meg szűnjenek az előítéletek. Regényét akár tízévesek is olvashatják, hiszen jó érzékkel nem a zsidók szenvedését hangsúlyozza, hanem a dánok összefogását, és egyáltalán, az emberi összefogás erejét, amely még a szervezett és világuralomra törő gyűlöleten is diadalmaskodhat.
Feldolgozása során talán először teremtünk alkalmat arra, hogy a gyerekek tisztázhassák, mit jelent zsidónak lenni, vagy elmondhassák, hogy szerintük mit jelent (nem ugyanaz). Kiváló alkalmat teremt arra is, hogy az előítéletekről, de még inkább az empátiáról, a szolidaritásról beszéljünk. A regény olvasása során leginkább Annemarie-val azonosulhatnak, sok kérdést tehát úgy érdemes megfogalmazni: te mit tettél volna, te hogyan éreztél volna, mit gondoltál volna Annemarie helyében?
Mivel sok nem fikciós elem adja a történet vázát – a helyszín, az évszámok, a történelmi események – érdemes térképet használni, megnézni, hol van Dánia, Svédország, és a könyv alapján közösen kronológiát írni.
Sziget a romok között
Az Animus kiadónál jelent meg a Sziget a romok között című könyv is. A kiadó 9 – 12 évesek számára ajánlja. Megkockáztatom, hogy még a középiskola első osztályáig érdekes olvasmánynak bizonyul. Mindenestre a fikciós művek közül jelenleg ez szól a legidősebbeknek, ezek után már csak Anne Frank naplója áll az érdeklődők rendelkezésére, az azonban nem fiktív, nem regény, tehát más olvasási stratégiát kíván meg olvasójától, s más eszközökkel biztosítja az átélést; mentálisan is érettebb hozzáállást kíván meg.
Uri Orlev 1931-ben született Varsóban. 1939 és 1941 között a varsói gettóban élt öccsével és édesanyjával, aki még a megszállt Varsóban a nácik áldozata lett. (Apja a háború kitörésekor orosz fogságba került.)Orlevet és öccsét a németek a bergen-belseni koncentrációs táborba hurcolták. A háború után Izraelben telepedett le.
Regénye természetesen Varsóban játszódik, a varsói gettólázadás idején. Főhőse egy tizenegy éves kisfiú, Alex, aki egy romházban rendezkedik be. A romház harmadik emelete válik az ő külön kis szigetévé, amely mások számára láthatatlan és megközelíthetetlen, hiszen a romokban lévő házban egyedül ő tud közlekedi, nem kevés leleménnyel összeállított kötéllétrájával.
A sziget metafora nem titkoltan Robinsont idézi. A kisfiú sokat olvasott és olvas a bujkálás idején is, mikor teheti: ha az elhagyott lakásokban könyvre talál. Robinson történetét is így találta, egy ismeretlen kisfiú hátrahagyott könyvtárában. A metafora könnyen érthető, kibontható: Alex úgy él a gettó oldalán lévő Madár utca 78. szám alatt, teljes elszigeteltségben, mintha egy lakatlan szigetre vetődött volna, s bár a lengyel oldal szinte karnyújtásnyira van tőle, ablakából a lengyelek ablakira lát, a lengyelek, a szabadok olyan távol vannak tőle, mint Robinsontól a legközelebbi lakott vidék.
Irodalmi szempontból, azon túl, hogy izgalmas, jó regény, hallatlanul fontos funkciót tölthet be: kérdésfelvetéseivel előkészítheti a terepet egy kihagyhatatlan "felnőtt könyv", a Sorstalanság elolvasása számára. Ki ne emlékezne például a Sorstalanság főhősének azon eszmefuttatására, amelynek hatására Annamária, a házbéli zsidó lány zokogásban tör ki, s mely eszmefuttatásnak szintén egy olvasmányélmény, a Koldus és királyfi az alapja? Az én-tudat, az identitás, a "mi lett volna, ha…?" – kérdései egy gyerekregényben nem jelenhetnek meg olyan torokszorító erővel, mint Kertész regényében, de hatását tekintve az alábbi idézet talán hasonló eredményt produkál egy gyerek gondolatmenetében.
"Egyszer, még kiskoromban, mikor anya még velünk volt, nagyon megharagudtam rá (ti. apára T.Zs.). Anyáról beszéltünk, és apa megjegyezte, hogy ha nem anyát veszi el, én meg se születtem volna. Sőt! Ha nem pont akkor születek, amikor, én akkor sem léteznék. Nagyon mérges lettem. Nem voltam hajlandó szóba állni vele, amíg meg nem ígérte, hogy soha többé nem hozza ezt az ügyet szóba. Mert mi az, hogy ha nem anyát veszi el?! Ráadásul egyébként is csak azt tudtam elképzelni, hogy én mindenképp léteznék. Lehet, hogy mások lennének a szüleim, és máshogy néznék ki, de akkor is én lennék az. Talán nem is most élnék. Talán egy másik korban. Mondjuk a háború után születek csak meg. Jó is lett volna…"
Más, nem ennyire kézenfekvően párhuzamos motívumok is összevethetők a két regényben, az apa, az anya alakja, a tizenegy és a tizennégy éves kisfiúk gondolkodása, nem utolsósorban gondolataik a "gyökerekről", a zsidóságról, a saját zsidóságukról (vagy nem zsidóságukról).
Mindazonáltal alapvető különbség a két regény között (természetesen eltekintve attól, hogy az egyik ifjúsági regény), hogy míg a Sziget a romok között szinte zökkenőmentesen értelmezhető egyfajta sajátos robinzonádként, addig ez Kertész regényével kapcsolatban nyilvánvaló módon nem mondható el. De miért is nem? Hiszen – bár szégyelltem bevallani, de baráti társaságban egyszer végül mégis előhozakodtam vele – én például akár negyedszeri olvasásra is azon kaptam magam bizonyos jelenetekhez érve, hogy igenis úgy olvastam odáig, mint gyerekkoromban a Robinson Crusoe-t, a hőssel teljes mértékben azonosulva, s az általa szerzett információkat, felfedezéseket mint a saját életemre vonatkoztatható biztos tudást raktározva el. És ezáltal a mai napig tudom, hogyha lakatlan szigetre keverednék és naplót szeretnék írni, akkor hamut és vizet keverve tintát kapnék, ellenben minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy olyan kijelentést tegyek, hogy tudom, ha koncentrációs táborba kerülnék, akkor a konyháról krumplihéjat lopva táplálékhoz juthatnék.
Tehát a Sorstalanságot olvasva még el lehet gondolkozni azon, mit tennék, ha egy csomó idegennel együtt összezárnának mondjuk egy vámházban, de a képzeletnek - vagy valami másnak - a határán túl van a kérdés, mit tennék, ha koncentrációs táborban kellene élnem.
A Sziget a romok között azért marad az elviselhetőség határán, mert nemcsak azt a kérdést feszegeti, hogy mit tennél te, olvasó, a kisfiú helyében (természetesen a Sorstalanság is ennél jóval többet kérdez), hanem lépten nyomon állásfoglalásra késztet egyéb szereplőkkel kapcsolatban. Ki jó és ki rossz? Ki spicli és ki nem az? Lehet-e egy zsidó is rossz, lehet-e egy lengyel is jó? Egyformák-e a németek? A relációk – hiszen a kisfiú kapcsolatba kerül bujdosó zsidóval, zsidókat segítő lengyellel, zsidó és lengyel fosztogatókkal és mindenféle emberrel – el-elterelik a figyelmet a kisfiú sorsának szinte elviselhetetlen mozzanatairól, és természetesen nem kapunk képet arról, mi történik az elhurcoltakkal, nem látjuk a koncentrációs táborokban zajló életet és a halálgyárak működését.
A Sziget a romok között nemcsak mint irodalmi mű építhető be a tananyagba, de a történelemoktatás része is lehet, hiszen a regény ürügyén beszélhetünk a varsói gettóról, és a varsói gettólázadásról is.
A regény feldolgozása során kiindulhatunk abból, olvastak-e már a gyerekek szigetről szóló könyvet, könyveket. Feladat lehet ezek felsorolása, hozzátéve, hogy próbálják meg felidézni, melyik történet hol játszódik, és próbálják meg megfogalmazni, az adott művekben mit jelentett a sziget. (Magányt? Erőpróbát? Egy kísérlet helyszínét? Száműzetést? Kalandot? Felnőtté válást? Természetesen a válaszok akkor igazán értékesek, ha minden segítség nélkül "fejtik meg" az egyes szigetmotívumok jelentését, tehát ezt a felsorolást nem érdemes a kérdésbe beleszőni.) Segítséget nyújthat a tanári felkészülésben a Tanári Kincsestárban (Irodalom) 2002. áprilisában megjelent Kétévi vakáció-elemzés, melynek során a szerző külön figyelmet szentel a szigetnek mint motívumnak, kifejti a témakör szerepét, és válogatott idézetgyűjteménnyel illusztrálja a szigetmotívum nagyszámú megjelenését az irodalomban.
Mivel a regény egyes szám első személyben íródott, jó alkalmat teremt arra is, hogy megkülönböztessük a regényt a nem fikciós művektől, naplótól, emlékirattól, illetve ez utóbbiakat a fiktív naplótól. Ha van az osztályban olyan tanuló, aki már olvasta Anne Frank naplóját, őt megkérhetjük, mesélje el, miben különbözik Anne naplója – a fiktív – Alex beszámolójától. Fontos, hogy megfogalmazódjék, milyen elvárásokkal, előfeltételekkel olvasunk egy naplót, s milyenekkel egy regényt. S általánosságban is érdemes megfogalmazni, milyen különbségeket várunk a két műtől, illetve formailag-szerkezetileg is miféle különbségek adódnak.
Talán akadnak olyanok is az osztályban, akik látták A zongorista című filmet. Mivel az is Varsóban játszódik, és szintén egy magányos bujdosás története (különösképp akkor vonható párhuzam, mikor Wladislaw Szpilman visszatér a gettóba, és egy romház padlásán húzza meg magát) érdemes összehasonlítani Alex történetét a filmmel is. Kevésbé valószínű, de előfordulhat, hogy akad olyan, aki már a Sorstalanságot is olvasta. Talán ez az összehasonlítás a legkényesebb feladat, hiszen a Sorstalanság kisfiújának egyes szám első személye megzavarhatja ezt a korosztály, könnyen azt hihetik, Kertész Imre "mondja", "gondolja", "vele történik".
Ez a regény sok alapvető fogalom tisztázását is kikényszeríti, többnek lábjegyzetben olvashatjuk is magyarázatát. Írásbeli feladatnak is alkalmas a kérdés, mit jelentenek az alábbi – a regényből származó – kifejezések: gettó, cionizmus, Palesztina, "válogatás", kijárási tilalom, jiddis, spicli, ellenállás, "összekötő", Árec Jiszráél.